Bán Zsófia: Póthelyszínelés – Nádas Péter Helyszínelés című kiállításának különleges bemutatása A Litera irodalmi portálon megjelenő írásban Bán Zsófia a Nádas Péter Helyszínelés című kiállítást elemzi, amely nem csupán művészeti élményt nyújt, hanem mél

Nem térhetek ki a séta minden állomására, de hol a Gestapo, hol pedig az ÁVO volt a történetek főszereplője és elkövetője. Mondanám, antagonistája. - Nádas Péter: Helyszínelés - párhuzamos történetek két családregényből címen nyílt kiállítás az Art Departmentben. Bán Zsófia megnyitóbeszédét olvashatják.

Ami itt látható, a két, sőt három könyv, a rajzok, a fotók és maga a kiállítás, az nem más, mint helyszínelés, azaz nyomok, bizonyítékok keresése, rögzítése és biztosítása. A nyomok és bizonyítékok azonban újra és újra felbukkannak más és más fénytörésben, újabb és újabb jelentésárnyalatokkal gazdagodva. Most éppen ezt szeretném egy póthelyszínelés leírásával megvilágítani. "Persze ez a leírás mindenképpen pontatlan. Csupán érzékeltethetek bizonyos összefüggéseket."

2015. december 31-ének havas délelőttjén, szikrázó napsütésben, de csikorgó hidegben, barátaimmal csatlakoztunk az egyik sokat dicsért, Szabadság-hegyi városi sétához. A séta meghirdetett témája a háború alatt és közvetlenül utána, a régi nevén, Svábhegyen álló különböző katonai, illetve rendőri funkciókat ellátó épületek története volt, azon belül is kiemelten a Gestapo és az ÁVO főhadiszállásai és vallatóhelyei. Már régóta készültem elmenni egy ilyen sétára, mert tizenkét éves koromtól sok időt töltöttem a Szabadság-hegy tetején a szüleim által építtetett nyaralónkban, amelyet anyám halálakor végül eladtunk. A telek hátsó, ligetes vége a Pipiske utcáig nyúlt, az elülső pedig a Farkasvölgyi út sarkára nézett, egyenesen a szemközt lévő Rendőrtiszti Főiskolára, jobbra pedig, kicsit távolabb, a TV-torony magasodott. Akkoriban, a hetvenes évek elején, a Szabadság-hegy még nyaraló körzetnek számított, tele volt régi, még háború előtti, többnyire lerobbant villákkal, és új építésű, nyaralónak szánt, kisebb-nagyobb faházakkal. Persze régi lakók is voltak, akik még a háború előtt épült, meglehetősen rossz állapotban lévő, szebb napokat látott bérházakban laktak. Így tehát, különös érzés volt ezen a környéken mintegy inkognitóban, kvázi turistaként sétálni, mint bármely más városlakó. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kém, aki azért ment, hogy hallja, mit mondanak rólunk az idegenek.

A fogaskerekű végállomásától indultunk, a frissen hullott hó ropogott a lábunk alatt, ahogy elhagytuk a Rege mozi fapados épületének üres helyét, majd befordultunk a Svájci útra, a mi utcánk felé. A séta hivatalos része a néhány évvel ezelőtt bezárt Rendőrtiszti Főiskola előtt kezdődött, így éppen szemben álltunk a régi telkünk helyével, ahol az eladás óta egy kevésbé vonzó lakópark nőtt ki a földből a ledózerolt nyaralónk helyén. Ahogy elhaladtunk mellette, mint mindig, most is ellenőriztem, megvan-e még az egyetlen nyom, ami a kis házunkra emlékeztetett: a telekhez vezető lépcső mellett álló vékony fémkorlát. Megnyugodva tapasztaltam, hogy még mindig ott van, bár ezúttal nem mentem közel hozzá, mint máskor, amikor senki sem figyelt, hogy megsimogassam az Atlantiszba süllyedt múlt egyetlen fennmaradt emlékét. Az egyetemi éveink alatt barátnőimmel gyakran itt készültünk fel a vizsgákra, bikiniben napozva, a szemközti főiskolát őrző határőr-katonák legnagyobb örömére. Az iskola épületéből alig látszott valami, az előtte ültetett fák és bokrok diszkréten eltakarták, és a bejárati fémkapu mögé sem lehetett belátni. Fogalmunk sem volt arról, mi rejlik odabent, de akkoriban ez a legkevésbé sem izgatott minket; a bámészkodó katonák és az órára siető rendőrtanoncok figyelése éppen elég szórakozást nyújtott.

Itt zajlottak tehát a hetvenes éveim, és nem mellesleg, egyetemistaként itt hallottam először az egyik naplóíró húgától arról az akkor még kéziratos, szamizdat Naplóról, amelyet Kornis Mihály kezdeményezésére 1977-től a budapesti értelmiség számos tagja, részben a későbbi demokratikus ellenzék tagjai írtak egymás számára. Ebbe a Naplóba írta Nádas Péter a maga Helyszínelés című fejezetét 1977-ben, mely írás a jelen kiállítás egyik alapját képezi, s melyet akkor, első éves egyetemistaként még nem volt szerencsém olvasni. Később azonban igen, részben még szamizdat formában, majd 1990-ben, amikor a Napló könyvalakban is megjelent, legutóbb pedig Nádas Péter Helyszínelés című esszégyűjteményében, amely tavaly, 2024-ben jelent meg, és ami az egyik itt látható "kiállítási tárgy", és egyben a kiállítás, azaz, egy másfajta helyszínelés kiindulópontja. Most tehát, utólagosan és jelképesen, hozzáadom az eredetihez a magam helyszínelését, mintegy póthelyszínelést tartva.

A sétára és a környékhez fűződő bensőséges viszonyomra visszatérve tehát, annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor a sétavezetőt követve beléptünk a volt Rendőrtiszti Főiskola kapuján, és ott megpillantottam életemben először azt a meghökkentően nagyszabású, eredetileg tizenkilencedik század végi, elegáns épületet, amelyben a leendő rendvédelmi dolgozók oktatása hosszú évekig zajlott. Láttára szabályosan földbe gyökerezett a lábam, kicsit olyan érzés volt, mint amit azok az egyiptológusok érezhetnek, akik egy éppen feltárt, ókori sírba először belépnek. Mert a kétezres évek elején hallani ugyan már hallottam róla, de látni még sohasem volt alkalmam. Az eredetileg magánvillának tervezett épültkomplexum a háború előtt apácazárdaként működött, aztán 1950-ben a nővéreket eltávolították, a helyükre pedig az Államvédelmi Hatóság és később a Rendőrtiszti Főiskola költözött. Az addig zárt ajtók és zárt kapuk mögött működő objektum úgy állt ott a hegy tetején, mint egy hirtelen közszemlére tett és pőrére vetkőztetett, grandiózus architekturális lelet. A korábban rejtett épület egymásra rakódó, különböző életszakaszai és funkciói az elmúlt száz-százhúsz év egymást váltó, hol fényes, hol sötét időszakait hordozta magán, mint valami kőbe vésett napló. Vagy mint egy hirtelen közszemlére tett bizonyíték. Be nem mehettünk, de az impresszív, elhagyatott épületen így is látszott, hogy ha hamarosan nem történik vele valami, alighanem az enyészeté lesz.

Ezt láthattuk volna tehát a kertünkből, ha nem állt volna fedésben, takarásban. Ha létezése és története, mint annyi minden más ebben a Városban, nem maradt volna rejtve a városlakók szeme elől. Mondhatnám, ez zajlott ott, az orrunk alatt, mialatt mi, mit sem sejtve, nyaraltunk, vizsgára készültünk, buliztunk, mikor mit.

Ezúttal nem térhetek ki a séta minden állomására, de hol a Gestapo, hol pedig az ÁVO volt a történetek főszereplője és elkövetője. Mondanám, antagonistája. Ki akarták használni, hogy a környék távol esik a városközponttól, ugyanakkor elég tetszetős és kellemes is volt; szívesen járhattak fel oda a munkatársak dolgozni. Mint ahogy mi is ezt tettük az idő nekünk jutott redőjében.

A séta végén, mintegy különleges záróakkordként, egy olyan épülethez érkeztünk, amely mellett gyerekkoromban számtalanszor elhaladtam, mégsem tűnt fel soha. Ez az épület nem messze helyezkedik el a Normafától, ahová síelni tanulni jártam, és ahol Hansi bácsi, a népszerű síoktató, bőr térdnadrágban és vastag sízokniban feszített. Elképzelhető, hogy éppen itt, az épület közelében csatoltuk fel a léceinket, hogy onnan már a hófedte lejtő felé száguldjunk. "Az a gyermeki ártatlanság, amellyel éppen e ház előtt, a síléceinkkel játszadozva töltöttem az időt, abban a pillanatban teljesen megbénított. Itt rögzítettük a léceinket, innen indult a nagy kaland a lejtőn."

A séta során, az Eötvös úti épület, amely az évek múlásával látványosan megroggyant, elérhetetlenné vált számunkra; csak kívülről szemlélhettük, mivel drótkerítés zárta el az utat, és a környező fák, bokrok, bár már lombtalanok voltak, szinte eltakarták a látványt. Mégis, a hírhedt hatszögletű toronyszoba tisztán kirajzolódott a ködös emlékek között, amelyről Szász Béla írt Minden kényszer nélkül című memoárjában. E falak között zajlottak az ötvenes évek ÁVO által irányított kihallgatásai, ahol őt is, mint a Rajk-per egyik mellékvádlottját, és magát Rajk Lászlót is meghallgatták, gyakran együtt, a szembesítések jegyében. Abban a különös hatszögletű szobában helyet kapott a T-alakban elrendezett két hosszú refektóriumi asztal, melynek végén a kihallgatók ültek, Péter Gábor vezetésével, mintha csak egy vizsgabizottság tagjai lettek volna. A T száránál a kihallgatottak álltak, szembesülve a hatalom kérdéseivel. Itt húzódtak meg a sötét redőnyökkel eltakarva az ablakok, és itt található a vastag, párnázott ajtó is, amely mögött Nádas Péter 1974 nyarán, gyanútlanul érkezett, hogy meglátogassa ott nyaraló barátját. Ám amint a villához ért, a barátja pánikszerűen távozni akart, miután felfedezte, miféle helyre is érkezett. Nádasnak tehát sietve kellett kimentenie őt a múlt sötét árnyai közül.

"Megszámoltam a szoba sarkait. Semmi kétség, itt állok a hatszögletű szobában. Egy nyári délutánon a hatszögletű szobában," írja Nádas, aki nekiáll bizonyítékokat keresni, és ekkor, egy távoli vonatfütty hallatára, mintegy vezényszóra, elkezdenek bezúdulni szövegébe a Szász Béla memoárjából vett idézetek, amelyek cáfolhatatlanul megerősítik ezt a valószínűtlen és rémisztő körülményt.

A szavak összeérnek, mint színes fonalak, egymásba kuszálódva teremtik meg az idő átlátszó rétegeit. Az egyre gyarapodó, Szásztól kölcsönzött, hideglelős idézetek, mint egy óriási polip karjai, körbefonják Nádas szövegét, mintha csak el akarnák nyelni azt. De Nádas nem hagyja annyiban a dolgot; másnap, fényképezőgéppel a kezében, visszatér a helyszínre, hogy újabb nyomokat gyűjtsön. Rögzíti a szobát kiadó rendőr nyulait, és közben, mintegy mellékesen, a villa baljós zugait is megörökíti, egyiket a másik után. Katt, katt, katt.

"Az idézeteket Szász Béla művéből merítettem."

Természetesen, a hasonlóságok ellenére nem mondhatom biztosan, hogy pontosan azt a házat fedeztem fel, de lehet, hogy csak egyet a sok közül.

„Csupán valószínűségekről tudok beszélni” – fogalmaz Nádas.

Mi mindenesetre bizonyosan az előtt a ház előtt álltunk, noha be nem mehettünk. Mindannyian nyomkeresők, nyomolvasók, helyszínelők vagyunk.

Fokozódik a munka terhe. A helyszínelők számára egyre gyakoribbá válik, hogy újabb és újabb helyszínekhez kell eljutniuk póthelyszínelés céljából. Évtizedek rétegei halmozódnak egymásra, emlékek, képek és szövegek fonódnak össze. A titkosított kihallgatási jegyzőkönyvek, fényképek, tervrajzok, apák aktái, könyvborítók, memoárok és azok illusztrációi, tanúvallomások, fülbe súgott testi tapasztalatok és emlékek – mindezek együtt alkotják a múlt szövetét. A szagok, színek és hangok keverednek, és mindezeket egyetlen közös szál, a Város dinamikus szövet tartja össze, amely folyamatosan feslik, bomlik, átalakul és újraépül.

Az épületek és helyszínek új életre kelnek, legyenek azok méltó vagy éppen ellenkezőleg, méltatlan funkcióval felruházva. A helyszínelés azonban mindezek ellenére, sőt talán éppen emiatt, zavartalanul zajlik. A Helyszínelők folyamatosan újabb és újabb terekben bukkannak fel, amíg a Város még létezik, és míg az utolsó városlakó is el nem tűnik a múlt ködébe.

"K. átadta nekem a közös naplót, s ebből megtudtam, hogy aznap november huszonharmadika volt, szerda, hiszen az előre megszabott menetrend szerint kaptam kézhez.

Aztán a szombatról vasárnapra virradó éjszakán fogalmaztam meg ezt a gondolatot.

A cseppek halkan hullottak a földre, mintha a világ lélegzete is megállt volna egy pillanatra.

Írjátok tovább.", írta Nádas a Naplóba.

Ma, 2025. november huszadika van. Az eső csendesen esik. Írjátok tovább.