Zeck Julianna: Nincs semmi különös abban, amit kifejtek.

Azt mondod, ha nem osztozunk az intimitásban, akkor a szavaim elveszítik a vonzerejüket. Ez valóban meglepett, sosem gondoltam volna, hogy tőled ilyet hallok. Észrevettem, hogy néha nem igazán figyelsz rám, amikor beszélek, de azt hittem, hogy a fejed tele van gondolatokkal – főleg amikor a gyerek bölcsibe kerül, és hirtelen szabadidőnk adódik. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak a fáradt ürességnek a tekintetedben. Tudom, sokszor csak beszélek és beszélek, és úgy tűnik, sosem ér véget, de közben arra vágyom, hogy vitatkozz velem, hogy a szavaink egymásra rétegződjenek, és végül elérjük azt a szintet, ahol te is szeretnél belefolyni a beszélgetésbe. Tudom, hogy léteznek csendes, intim pillanatok is, és azt is, hogy te képes vagy messziről nézni a dolgokat, de nekem fel kell másznom, izzadsággal és erőfeszítéssel jutok fel oda, ahol te már régóta nyugodtan ücsörögsz. Az én tüdőm nem bírja a ritka hegyi levegőt, szédülök, mint aki először kóstolja a csípős ízeket. Érzem a friss levegőt, és onnan fentről minden olyan, mint egy festmény – a házak apró miniatűrökként tűnnek fel, az emberek pedig, bár ott vannak, szinte láthatatlanok. Ez a "mindentől távolság" kifejezetten vonzó, ugyanakkor az a mélység, ami alattam tátong, szinte magához vonz, és elragad. Persze most sem a lényeggel foglalkozom, inkább egy könyvbe, az írásba, a gyerek nevetésébe, vagy éppen a zabkása evésébe menekülök. Csak ne kelljen azon gondolkodnom, mi is a lényeg. Sejtem, hogy valami megváltozott a házasság és a gyermek születése óta, de biztosan nem tudom. Előttünk minden egyszerűbb volt; a szerelem keresése kötött össze minket, és nem sejtettük, hogy amikor beteljesül, a prioritások átrendeződése miatt talán elveszíthetjük egymást. Nem a gyerek vagy a nehézségek, hanem a megvalósult álom miatt. Egy új valóság lépett a helyébe, amelynek nem tudjuk a titkait: a szerelem, a család, a gyerek – mindez nem maga a boldogság. Nem vagyunk boldogok, de a szeretetünk hatalmas. A jövőt kutatjuk, próbálva megfejteni, hogy milyen mélységek és szintek rejlenek még a szerelemben, amikről senki nem beszél – hogy mi történik a beteljesedés után.

Jelenleg itt vagyunk, és az egész úgy kezdődik, hogy ha a szex hiányzik, az, amit mondasz, már nem izgat. És ez így van, ezt most már én mondom, nem te. Nem csupán azért nem figyelek rád, mert a szex elmarad, hanem mert annyira zűrös minden, hogy képes vagyok csak a legfontosabb dolgokat kiszűrni, és a saját gondolataimra sincs időm. Néha örömmel konstatálom, hogy egy-egy gondolat felbukkan a fejemben, és ilyenkor úgy érzem, hogy még mindig létezem, még tudok gondolkodni. De ezekben az örömnapokban is előfordul, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz. Mondod, hogy többször is el kell mondanod valamit, nem azért, mert nem hallok jól - bár a szülés óta gyanús, hogy valami változott a hallásomban -, hanem mert nekem közben muszáj gondolkodnom, miközben beszélsz. Különben inkább aludnék, de aludni is muszáj, és most végre van rá lehetőségem, mert a gyerek végre, másfél év után, végigalussza az éjszakát.

Attól függ, milyen mesét találunk ki magunknak. Ezt nem pejoratíve mondom, ez csak egy megállapítás. El kell mesélnünk egymásnak azt is, amit éppen most sző a képzeletünk, abból a fonálból, ami pillanatról pillanatra válik létezővé. Egy olyan mesét mesélni, amit senkitől sem hallottunk, senki nem tapasztalt, és a tanulságait is esetleg csak a végén fogjuk tudni levonni, de hogy az az életünk végén lesz-e vagy korábban, még nem lehet tudni.

Csak egy példa, ami nem velünk történt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit mindenki Szépisésokosisnak szólított. Szépisésokosis utálta ezt a megszólítást, azt érezte tartozik valamivel annak, aki mondja, vagyis nem lehet önmaga, de mivel mindenki így hívta, lassanként elfeledkezett az ellenszenvéről. Ő lett Szépisésokosis. Szépisésokosis Helyesisésbátorisra várt. Nem jött. Jött viszont Mindenhováutánadmegyekmertszeretlek, Csakmegdugniakarlak, Legyenlegálisafű, Sosemleszelanyahaanövényeidmeghalnak és Demileszvelemmiértnemfigyelsz?, aztán semmi. Szépisésokosis gyanakodni kezdett, hogy talán nem is olyan okos és nem is szép, de legalábbis már nem olyan hamvas és nem egy kimondott lángelme. Akkor jött Ő, aki nem a nevén szólította. Honnan tudta, hogy nem így hívják, rejtély volt számára. Azóta a Szépisésokosisra már nem hallgat, új nevet meg csak a védőnőtől és a gyerekétől kapott, az pedig az Anyuka. Mint ahogy gyerekkorában is történt, addig-addig mondogatták neki, hogy végül maga is elhitte, és Anyuka lett. Anyuka, anuci, anka, ezek mondókaszerű változatai adják ki az identitását. Anyuka Apukára néz, és Apukát látja, és Apuka Anyukát látja a nap majdnem huszonnégy órájában. Hiába néz Anyuka a férfira, akit szeret, vagy nem látja, vagy éppen nincs ott, és tudja, hogy ez fordítva is így van. Nehéz elkapniuk egymást a gyerektekintet kereszttüzében. Anyuka anyukát látja, ha belenéz a tükörbe, vagy ha belenéz mások szemébe. Nem látja a nőt, gyerekkéznyomok vannak az arcán, a karján, az egész testén, úgy takarják be, mint egy vékony, de elszakíthatatlan fátyol, Apukák számára láthatatlanul. Véd és eltüntet, ez jó egy ideig, aztán Anyuka leszedné már a védőfóliát, amibe beletekerték, de fél, hogy csak a bőrével együtt jönne le. A kolbászról is nehéz lehántani a hártyavékony belet, kicsit mindig bele kell vágni a húsba is, de még ha sikerülne is, csak valami zavaró és visszataszító pőreség marad.

Persze ez csak egy mese, és ezt most nem is neked mondtam, csak úgy magamnak. Neked egész mást fogok mondani, mert nem akarlak elijeszteni, azt fogom mondani, hogy szólíts a nevemen, ahogy valóban hívnak, ahogy akkor hívtál, mikor szerelembe estünk, tudod. Ha azt a nevemet mondod, neked az leszek, neki meg Anyuka. Csak suttogd a fülembe néhanap, és hidd el, egyre érdekesebb lesz, amit mondok.