A Tisza partjának instabilitása és a magyar kormány Izrael-politikája különös figyelmet érdemel, hiszen mindkettő komoly társadalmi és politikai feszültségeket hordoz magában. A folyó mentén kialakuló helyzetek nemcsak a természetvédelmi szempontok miatt

Megnéztem egy érzékenyítő filmet, és azóta nagyon érzékeny vagyok

Hálás lehet a Fidesz Kollár Kingának, a Tisza párt európai parlamenti képviselőjének. A képviselő hölgy egy brüsszeli bizottsági vitában arról értekezett, hogy hatékony a Magyarországnak járó uniós források befagyasztása a jogállamisági anomáliákra hivatkozva, mert "50 kórházban lehetett volna felújítást végezni, amiből nem lett semmi..." és "a magyar emberek romló életminősége erősítette az ellenzéket. És emiatt én...nagyon pozitív vagyok a választásokkal kapcsolatban..." Orbán Viktor miniszterelnök pénteki rádióinterjúját ezzel a témával kezdte, felháborodottan elítélve a képviselő eszmefuttatását. Szombaton tüntetést tartottak Budapesten az Európai Bizottság épülete előtt, ahol ismert jobboldali személyiségek mellett Gulyás Gergely kancelláriaminiszter is felszólalt. Persze ez még csak a kezdet, mert ezek a szavak hosszú időre munícióval szolgálnak a kormánypártok számára. Azt hiszem, nem kell sokáig várni a hirdetésekre, óriásplakátokra és további demonstrációkra. A képviselő ugyanis jelentős hibát követett el a vitában elmondott véleményének a hangoztatásával.

Elsősorban az a megközelítés, hogy a politikai diskurzusban nyíltan hangoztatjuk: "annál jobb, minél rosszabb", valóban meglehetősen furcsa és súlyos baklövés. Az a gondolat, hogy a magyar polgárok életének megnehezítése valamilyen módon kedvezőbb helyzetet teremt a választások során, elfogadhatatlan. Hiszen miért szavaznának az emberek olyan képviselőkre, akik abban érdekeltek, hogy a közérzetüket rontják? A választók világszerte nem értékelik azokat, akik a nehézségekre építenek, hiszen senki sem szeretne olyan politikai vezetés alatt élni, amely a szenvedést és a küzdelmeket szorgalmazza, miközben a saját érdekeiket helyezik előtérbe.

Másrészt azért is tévedés a képviselő álláspontja és annak hangoztatása, mert rendkívül rossz fényben tünteti fel a pártját, a Tiszát. Két okból is: egyfelől azért, mert

Hogyan lehetséges, hogy egy év elteltével ez a friss politikai formáció még mindig nem tud olyan közéleti szereplőket felmutatni, akik hitelesen képviselhetik a kormányzást? Ez a kérdés különösen foglalkoztat, hiszen tudjuk, hogy valóban nehéz olyan politikai tehetségeket felfedezni, akik megfelelő tudással és rátermettséggel rendelkeznek. A politika nem csupán szakmai tudás, hanem egyfajta művészet is, ahol az intuíció és a természetes adottságok éppúgy meghatározóak, mint a tapasztalat és a szaktudás. Saját tapasztalataim alapján egy igazán jó vezető gyakran azonnal felismeri a tehetséget és a potenciált, de ahhoz, hogy ezekből a nyers anyagokból egy igazán komoly és hiteles közéleti személyiség formálódjon, elengedhetetlen a mély elméleti tudás és a gyakorlati tapasztalatok kombinációja. Aki ezen a területen szeretne kitűnni, annak mindkettőre szüksége van ahhoz, hogy a politikai aréna kihívásaival szembenézve valóban sikeres lehessen.

Nem gondolom, hogy Kollár Kinga azért fogalmazta meg a fent említett kijelentéseket, mert azok illenek pártelnöke sértő és udvariatlan megjegyzéseihez, amiket az EP-képviselők irányába tett. (Mint tudjuk, Magyar Péter egy beszélgetés során agyhalottnak titulálta őket.) Úgy vélem, hogy itt inkább az a helyzet állt elő, hogy a Tisza hirtelen növekedése nem tudott lépést tartani a minőségi kiválasztással. Ez részben érthető, hiszen robbanásszerűen tört be a hazai politikai színtérre. Ugyanakkor a pártok felépítésében szerzett tapasztalataim azt sugallják, hogy nem lehet pusztán pályázati úton létrehozni egy ilyen közösséget. Akármennyire tehetséges zenész vagy kiváló labdarúgó valaki "papíron", csak a zenekarban vagy a csapatban dől el, hogy képesek-e együttműködni, és alkalmasak-e a feladat ellátására. Ehhez bizalom, tapasztalat, valamint a szereplők részéről szerénység és alázat szükséges – ami sajnos a hazai közéletben sokszor hiányzik. Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, hogy a legnépszerűbb ellenzéki párt mennyire maradt egyéni vállalkozás jellegű.

De ez a hiba rávilágít egy másik problémára is a Tiszával kapcsolatban. Évek óta bíráltam a hazai baloldalt azért, mert az európai politikában szerintem téves stratégiát követett. Ádáz módon küzdöttek a magyar kormány ellen minden lehetséges nemzetközi fórumon. Véleményem szerint ez rossz elképzelés volt - nem is vezetett eredményre -, mert néhány ügyben együttesen kellett volna fellépni a kormánynak és az ellenzéknek, ezzel is demonstrálva az elkötelezettséget közös hazánk iránt. (Ahogy legutóbbi cikkemben utaltam rá, a rendszerváltás idején, majd utána egészen 2004-ig többek közt azért tudott Magyarország különösen sikeres lenni, mert öt nagy célban az MDF, az SZDSZ, a Fidesz, a Kisgazdapárt, az MSZP és a KDNP is egyetértett. Közösen küzdöttünk a demokrácia és a piacgazdaság megteremtésért, a szuverenitásunk visszanyerésért, a NATO- és európai uniós tagságunkért.) Az egyik ilyennek az EU támogatások megszerzésének témáját tartom. E kérdéskör ugyanis nemzeti ügy, független a politikai beállítottságunktól, értékvilágunktól. Azért az, mert

Örömmel hallottam a Tisza Párt kezdeti megnyilvánulásait, amelyek tükrözték azt az álláspontot, amit az utóbbi években több írásomban is kifejtettem. A helyzet azonban váratlan fordulatot vett az őszi strasbourgi vitán, ahol Magyarország uniós elnöksége volt a téma. Ekkor a hazai baloldali képviselők a Tisza elnökével együtt nekimentek a kormánynak, ami különösen meglepő volt, hiszen éppen most lett volna alkalom arra, hogy pártállástól függetlenül közösen képviseljük hazánk érdekeit az uniós színtéren, miközben itthon kiélezett politikai csatákat vívunk. A képviselőnő legutóbbi megnyilatkozása világossá tette, hogy Magyar Péter pártja egy jelentős irányváltást hajtott végre, és átvette azt a hibás stratégiát, amelyet az itthoni baloldal már évek óta eredménytelenül követett a nemzetközi fórumokon.

A nemzetközi színtéren, ahol Magyarország ismét a figyelem középpontjába került, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök budapesti látogatása kapcsán figyelhetjük meg a történéseket. E jeles esemény alkalmából Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország kilép a Nemzetközi Büntető Bíróságból. Mint tudható, 2023 októberében a Hamász palesztin terrorszervezet támadása következtében Izraelben közel 1200 civil vesztette életét, miközben 240 túszt is elhurcoltak. Az izraeli állam jogos önvédelemre hivatkozva először légi csapásokkal támadta meg a Hamász bázisait, majd húsz nap elteltével elindította a Gázai övezetben folytatott szárazföldi hadműveletet, amely azóta is tart.

A katonai akciók végrehajtása különösen bonyolulttá vált, mivel a terület fejlesztésére szánt nemzetközi segélyeket a terrorszervezet nem a lakosság javára használta, hanem alagutak kiépítésére és rakéták beszerzésére fordította. Ezen felül a fegyverraktárait, rakétakilövő állomásait és parancsnoki központjait nagyszámban kórházakba, iskolákba és más egészségügyi intézményekbe rejtette el, ezzel élő pajzsként kihasználva a civilek jelenlétét. Később kiderült, hogy a túszok jelentős részét is ezekben az alagutakban, sőt, a kórházak falai között tartották fogva és kínozták meg.

Bár az izraeli hadsereg folyamatosan tájékoztatja a helyi lakosságot szórólapok, hangosbeszélők és rádióadások révén a hadműveletekről, a Hamász által alkalmazott stratégiák következtében a civil áldozatok száma aggasztóan magas. Az áldozatok pontos számát nehéz meghatározni, mivel például az ENSZ tavaly jelentősen csökkentette a palesztin adatszolgáltatásra alapozott becsléseit, amelyeket megbízhatatlannak ítéltek. 2023 végén a Dél-Afrikai Köztársaság népirtással vádolta Izraelt a Nemzetközi Bíróságnál, és egy évvel később, 2024 novemberében a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Joáv Galant védelmi miniszter ellen. Érdekes módon, a parancsot három már elhunyt Hamász vezető ellen is kiadták. Joe Biden akkori amerikai elnök ezt a döntést botrányosnak minősítette, míg a magyar miniszterelnök nyilvánosan meghívta izraeli kollégáját egy látogatásra. Mivel Magyarország tagja a Nemzetközi Büntetőbíróságnak, sejthető volt, hogy ez a látogatás jelentős nemzetközi visszhangot fog kiváltani. A magyar kormány proaktívan reagált a büntetőbíróság által beígért vizsgálatra, és a látogatás során bejelentette, hogy kilép a szervezetből.

Az izraeli vezetők ellen hozott döntés valóban számos szempontból megkérdőjelezhető. Először is, fontos hangsúlyozni, hogy a zsidó államot súlyos támadás érte: brutális mészárlás történt a területén, amelynek következtében túszokat is ejtettek a terroristák. Az Egyesült Államok is joggal lépett fel a 2001 szeptemberi terrorcselekmények után, akár az ország határain kívül is, így Izrael is érvényes jogot gyakorolt a védekezésre. A nemzetközi jog az önvédelem jogát elismeri, és ez alapján Izrael fellépése is indokolt lehet. Azonban a kérdés, hogy ez a válaszlépés arányban állt-e a támadással, vitatható, hiszen a terror fenyegetése folyamatosan jelen van, és a helyzet rendkívül bonyolult. Továbbá, a bíróság által kiadott elfogatóparancs egy folyamatban lévő konfliktus közepén született, ami nem a legideálisabb körülmények között történt, hiszen a helyzet alapos feltérképezésére ekkor még nem álltak rendelkezésre megfelelő adatok.

Ebben az összefüggésben a magyar kormány álláspontja lényegében megvédhető, hiszen az nem csupán az amerikai, hanem a német és lengyel véleményekkel is összhangban áll. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy ez a bejelentés egy olyan időszakban érkezett, amikor a Fidesz-KDNP kormány már régóta konfliktusban áll az Európai Unióval, és a NATO-val is egy értelmetlennek tűnő harcot vív a svéd csatlakozás megakadályozásával. A hazai vezetők gyakori kritikái a nemzetközi szervezetekkel szemben pedig nem segítenek a helyzeten. Ez a helyzet már nem helyénvaló, hiszen bár egyedi döntések mögött lehetnek érvek, ha ezek a lépések egy olyan átfogó koncepció részei, amely a nemzetközi együttműködések figyelmen kívül hagyására épít, akkor az komoly problémákat vet fel. Nem célszerű egyszerre túl sok vitát és konfliktust generálni, mert így könnyen bajkeverőként tűnhetünk fel a nemzetközi porondon. Fontos hangsúlyozni, hogy céljaink eléréséhez elengedhetetlen a szövetségesek támogatása. Különösen a kis- és közepes méretű országok számára kulcsfontosságú a nemzetközi szervezetek jelentősége, hiszen ezeken keresztül tudják érvényesíteni érdekeiket.

Ha nincsenek olyan nemzetek feletti együttműködések, mint amilyeneket mostanság tapasztalunk, a Magyarország méretével bíró államok könnyen kiszolgáltatottá válhatnak a nagyhatalmak önkényének. Történelmünk során már nem egyszer szembesültünk ezzel a valósággal. A nemzetközi jog, valamint tagságunk az EU-ban, a NATO-ban, az ENSZ-ben és számos más szervezetben elsősorban a mi érdekeinket szolgálja, hiszen ezek nyújtanak védelmet számunkra. Ha ezek a struktúrák és jogi keretek nem léteznének, a nemzetközi színtéren a nyers erő és az erőszak dominálna. Ekkor csupán az számítana, hogy kinek mennyi atomtöltete, rakétája és hadereje van. Az államok közti együttműködés és a szövetségek rendszere azonban olyan helyzetet teremthet, ahol egy közepes méretű ország a vétójogának alkalmazásával képes befolyásolni, sőt megakadályozni a világ egyik legfejlettebb régióját, az Európai Unió többségi döntéshozatalát.

Ezért is elengedhetetlen a politikai bölcsesség szempontjából, hogy a megfelelő egyensúlyt keressük. Fontos megtalálni azt az arányt, amikor bátran szembenézünk a konfliktusokkal, és mikor jön el az a pillanat, amikor a haza érdeke azt kívánja, hogy kompromisszumra lépjünk. Érdemes lenne a kormánynak szorosabb együttműködést kialakítani a nemzetközi szervezetekkel, míg az ellenzéknek is érdemes lenne párbeszédet folytatni a kormánnyal olyan kulcsfontosságú ügyekben, amelyek mindannyiunk számára jelentőséggel bírnak. Ezzel az ország rengeteget nyerhetne, és a fiatalabb, tapasztalatlan képviselők is megtapasztalhatnák, hogy milyen érzés, amikor a közös érdekek mentén valódi előrelépést érünk el.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.