Otthon, csendben, a négy fal között, Verset mond magának, szívében egy hős, Hangja betölti a szobát, mint lágy szellő, Szavak táncolnak, mint egy szivárvány fénylő. Egy-egy rímet suttog, lelkének mélyéből, Minden szóban ott bujkál az élet fénye,

Nyáron ünnepelte 91. születésnapját Perlaki István, a Jászai Mari-díjas művész, akinek hangja az évtizedek során szinte fogalommá vált a szinkron világában. Bár lakását már ritkábban hagyja el, szellemi frissessége töretlen, és még mindig lenyűgöző formában van. Pályafutása alatt közel ezer külföldi filmhez adta különleges, azonnal felismerhető hangját, olyan ikonikus színészeket szólaltatva meg, mint Marcello Mastroianni, Nino Manfredi, Jean Sorel és Claude Brasseur.

Megkapta a szinkronszakma életműdíját, amely méltó elismerése hosszú és eredményes pályafutásának. Éveken keresztül alakította a Szomszédok karaktereit, emellett jelentős szerepet játszott a Bolondmalom és A korona aranyból van című tévéjátékokban. Különösen emlékezetes teljesítménye a mára már ikonikussá vált A veréb is madár című mozifilmben nyújtott alakítása, amely örökre beírta magát a filmtörténetbe.

Legendássá vált az az egykori főiskolai osztály is, amelyben Fonyó József, Fülöp Zsigmond, Bodrogi Gyula, Margitai Ági, Szabó Ildikó, Böröndy Katalin társaságában végzett. Leghíresebb növendéktársa Törőcsik Mari volt.

Hét évtized távlatából milyen emlékek idéződnek fel a főiskolai felvételi napokkal kapcsolatban? Ekkor találkozott először Törőcsik Marival, akinek a jelenléte felejthetetlen nyomot hagyott az életében?

Nagyon drága teremtés volt. 1954-ben jelentkeztünk a színművészeti főiskolára. Ha jól emlékszem, több mint háromezer jelentkező közül negyvenhatunkat vettek fel. Három osztály indult abban az évben. Két prózai és egy zenés. Mari lekéste a felvételit a prózai szakon, így került az operettosztályba, ahonnan aztán a második évben átlépett hozzánk. Örültünk neki, mert szeretni való lány volt. Szerény, kedves, tündéri. Az egész osztály rokonszenvét azonnal elnyerte. Előttem balettezett az órákon. Nagyon szép alakja volt.

Hogyan fogadta őt az osztály, miután átlépett az operett szakról?

Nem nagyon volt időnk egymást szeretni-nem szeretni, annyira lekötött bennünket a szakma. Nagyon el voltunk foglalva. De gyorsan befogadtuk őt. Reggeltől estig csak a színházzal foglalkoztunk. Nekünk szent hely volt a főiskola. Már az elején kialakultak köztünk különböző partneri kapcsolatok. Nemcsak fiúk és lányok között, hanem a színészmesterség órákon is. Egymás magánéletébe nem is nagyon láttunk bele. Azt tudtuk, hogy Mari összeházasodott a filmrendező Wiedermann Karcsival, de gyorsan el is váltak az útjaik. Szombaton kimondták a boldogító igent, hétfőn Karcsi elment három hónapra katonának, és soha többé nem voltak együtt. Voltaképpen egyetlen napig voltak házasok. Mari összejött az ő édes Bodrogijával, ahogy ő nevezte Gyulát, és az nagyon nagy szerelem volt.

A főiskola évei alatt Törőcsik Marira sokan rajongtak. Csurka László és Kóti Árpád szenvedélyesen próbálták elnyerni a szívét, mindketten lángoló érzelmekkel közelítettek hozzá. De mi a helyzet az osztálytársaival? Fonyó József és Fülöp Zsigmond mellett talán még ön is ott állt a sorban. Az ön szívében sem rezdült meg valami, amikor Marira nézett? Vagy csak titokban csodálta őt, miközben a többiek harcoltak a figyelméért?

Soha nem is jutott eszünkbe, hogy Marihoz közel kerülünk, hiszen Gyula teljesen elragadta a figyelmét. Ez pedig igazán szívderítő volt számunkra! Én is éppen egy különleges kapcsolatban voltam az egyik osztálytársnőmmel, ami még inkább felerősítette a hangulatot.

Legyen így. De hogyan élték meg az osztályban a Körhinta cannes-i diadalát és Törőcsik Mari nemzetközi áttörését? Igaz, a fesztiválra nem tudott eljutni, mivel nem kaptak rá engedélyt, de később, a párizsi premierre és a Karlovy Vary-i eseményre már eljutott.

Mari mindig is alázatosan viselte a sikereit. Bár tudta, hogy nem tudott részt venni a Cannes-i fesztiválon, ez nem szegte kedvét. Van egy kedves emlék, amit szívesen megosztok. Amikor már valóban világszerte elismert színésznő volt, Fonyó Jóska egy remek tréfát űzött vele. Az osztálytermünk az ötödik emeleten helyezkedett el, és mindenkinek volt egy saját szekrénye, tele a legkülönfélébb, csupa beizzadt holmival: tornaruha, cipő, és egyéb apróságok. A szekrények illata, nos, nem éppen volt kellemes. Egy nap Fonyó Józsi megkérte Marit, hogy menjen be az egyik szekrénybe, és nézze meg, hogyan viselkedik, ha bezárják mögötte az ajtót, mint egy igazi híresség. Mari, aki mindig is jó humorral viselte a dolgokat, szó nélkül beült a büdösbe. Persze, nem órákig, csupán néhány percig tartott az egész, de tökéletesen értette a poént, és nem sértődött meg. Soha nem volt nagyképű, megmaradt annak a szerény és egyszerű embernek, akit mi mindannyian megismertünk. Aztán, ahogy a forgatások egyre inkább elvitték, évről évre több filmben tűnt fel, és egyre többen keresték meg őt rendezésekkel. Két vizsgaelőadásunk volt: a Koldusopera és A sors embere, de egyikben sem szerepelt. Így végül nem is diplomázott velünk. Később, évek múlva, a filmgyáron keresztül jutott el a diplomájához. Az élet úgy alakult, hogy a siker nem változtatta meg őt; mindig megmaradt a saját, kedves és alázatos énjének.

Tőle hallottam, hogy orosz nyelvből egyáltalán nem tett vizsgát.

Ötvenhat mindent felforgatott. Fiúként kétszer egy hónap katonaságot nyakunkba kaptunk. Az ötvenöt és ötvenhat nyaraiban még viselhettük a bakaruhát. A marxizmust is eltüntették a történelemből, mintha sosem létezett volna. Az ötvenhatos eseményekbe én is belekeveredtem, és a színház volt az, ami megmentett. Délelőtt Major Tamással főpróbáztunk a Nemzetiben, este pedig az Ármány és szerelem ment Básti Lajossal és Ferrari Violettával. Én is szerepeltem az előadásban. A próba után, már sminkkel és kosztümben ültem egy harmadik emeleti ablakban, és figyeltem, mi történik odakint. Egy csapat vonult el, transzparensekkel a kezükben, és nem tudtam ellenállni: leszaladtam, hogy közéjük álljak. Utáltuk a rendszert, skandáltuk, hogy vesszen Gerő, és a Blaha Lujza térről, ahol a régi Nemzeti állt, elindultunk a Magyar Rádióhoz, a Bródy Sándor utcába. Egyre többen gyűltek a Rádió bejárata elé. Valaki az ablakba tett egy rádiót, és a tömeg azt hallgatta. Az idő telt, ránéztem az órámra: negyed hét. Menni kellett, mondtam, hiszen előadásom van. Szerencsém volt, hogy elrohantam, mert nem sokkal később kinyílt a Rádió kapuja, és ott álltak a katonák, fegyverrel a kezükben, a tömeg felé célozva. Básti Lajos a színház bejáratánál várt rám, amikor odaértem. „Pista, hol voltál, mindjárt kezdünk!” – kérdezte. „Tanár úr, nagy balhé van a Rádiónál, de már rohanok is átöltözni” – feleltem. Ha nem lett volna az az előadás, talán ma már nem beszélgethetnénk.