A sajtószabadság olyan alapvető jog, amely lehetővé teszi a médiának és az egyéneknek, hogy szabadon kifejezhessék véleményüket, információkat gyűjthessenek és terjeszthessenek. Ez a demokratikus társadalmak egyik alappillére, amely biztosítja, hogy a hat
A sajtószabadság és a sajtószabadosság között egy finom, de lényeges határvonal húzódik. Ez a határvonal sokszor elmosódik, és vannak, akik különös kedvvel keverik össze a kettőt, elrejtve ezzel a valóságot, hogy senki ne tudja pontosan, hol is kezdődik az egyik és hol ér véget a másik.
Nemrégiben egy érdekes eset történt, ami mindenképpen megér egy misét. Tudják, az a sajátos "kisebb-nagyobb malőr", amikor valaki olyan szavakat tulajdonít egy személynek, amik valójában soha nem hagyták el a száját. Ez nem csupán egy elgépelés vagy egy hibásan megadott időpont. Nem arról van szó, hogy összekevernek két települést. Hanem arról a különös jelenségről, amikor a média előveszi a varázspálcáját, és kreál egy olyan idézetet, amihez senki sem fűzött hozzá semmiféle valóságos kijelentést - hiszen sokak számára az idézőjelek csupán díszítők, nem pedig a valóságot tükröző eszközök. Apróság? Természetesen! Olyan apróság, mint amikor egy pilóta így szól: "Ugyan, csak a katapult gombot nyomtam meg véletlenül, de szerencsére semmi komoly."
És mi történik, amikor elérkezik a számonkérés pillanata? Akkor következik a magyarázkodás, amely még a legbonyolultabb Andersen-meséknek is megirigyelhetné a szövevényességét. "Nos, tisztelt érdeklődők, a forrásanyagban nem volt egyértelmű a határvonal, és így a levélből valahogy a cikkbe szöktek a mondatok." Igen, pontosan így – maguktól. A mondatok felkerekedtek, kiugrottak a postaládából, átkúsztak a szerkesztőség gépén, majd beépültek a cikkbe. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy a mondatoknak sokkal szabadabb a mozgásuk, mint az igazságnak. (Persze, most én sem idéztem szóról szóra – de legalább elmondom, hogy ez publicisztika, nem hivatalos jegyzőkönyv.)
Aztán persze jön a helyreigazítás. Ez olyan, mint amikor a pincér véletlenül leönt forró levessel, majd annyit mond: "Hoppá, tévedtünk." És letesz eléd egy szalvétát. A bocsánatkérés? Nos, az nem a cikkben kapott helyet, nem ott, ahol a hiba történt, hanem valahol egy közösségi poszt alján. Mondhatni rossz helyen landolt. Nem helyénvaló - szó szerint.
Ez az egész önmagában bohózat lenne, ha nem volna tragikus. Mert itt nem egy elrontott helyesírásról beszélünk, hanem arról, hogy a sajtó egyik alapvető feladatát - a valóság hű visszaadását - tette zárójelbe. És ha nem szól senki, akkor úgy is marad. Ráadásul nemcsak a hiba súlyos, hanem a hozzáállás is: az a reflex, hogy minimalizáljuk, bagatellizáljuk, eljátsszuk, mintha a "tévedtünk" varázsszó mindent elintézne.
Dehogyis! A "tévedtünk" és a "hazudtunk" között óriási a különbség. Ha az igazságot darabokra törjük, hiába próbáljuk egyesíteni, mindig ott marad egy rés, ahol a kétség és a kétely beszivárog. Sajnos, a közbizalom nem bírja sokáig az efféle nyelvi trükközéseket. Amikor a sajtó maga kezd el kétségbe vonni a saját hitelességét, végül nem csupán a külső réteg omlik le, hanem a bizalom alapja is. És ezt nem lehet egyszerűen egy helyesbítéssel helyreállítani.
Ez nem valódi szabadság. Csak egyfajta szabadosságot jelent – olyan szabadságot, amely csak addig érvényes, amíg észrevétlen marad.
