Rubin Szilárd "Csirkejáték" című műve egy különleges és figyelemfelkeltő írás, amely a mindennapi élet apró, de jelentős pillanatait ragadja meg. A történetben a megszokott valóság és a felnőtté válás bonyolult folyamatai keverednek, miközben a szereplők

Rubin Szilárd, a huszadik századi magyar irodalom egyik legérdekesebb alakja, olyan szerző, aki mindig is önmagából indult ki, és a saját belső kérdéseit kereste műveiben. Míg sok kortársa a láthatóságra és a karrierépítésre összpontosított, Rubin inkább a lélek mélységeit kutatta. A Csirkejáték című regénye különleges helyet foglal el a magyar irodalomban, hiszen olyan pszichológiai rétegeket tár fel, amelyek más íróknál, talán csak Kertész Imrénél találhatóak, de még ő is más megközelítést alkalmaz. Míg Marcel Proust és Thomas Mann már régóta példát mutatnak a belső ellentmondások és a skizofréniával küzdő személyiségek ábrázolására, a magyar irodalom többsége általában kívülről közelíti meg a témát, a saját sérüléseiket elfedve. Rubin, aki zsidó származását sokáig titkolta, merész állításokat fogalmaz meg regényében. Például, hogy dühében elvitetné a szerelmét az ÁVO-val, vagy hogy irigykedett a deportáltakra, mert a szenvedés keretet adott az életüknek. Ezzel nemcsak saját életművére reflektál, hanem a polgári irodalom képviselőire is, mint például Ottlik, akinek világképét ezzel a művével mintegy megkérdőjelezi. Két és fél évvel ezelőtt emlékeztünk meg a tizenöt éve elhunyt szerzőről a Belső közlés című irodalmi műsorunkban, ahol Szegő János irodalomkritikus Keresztesi Józsefet kérdezte Rubin munkásságáról. Az adásban Valcz Péter felolvasásában hallhatták a regény egy részletét, amely mától elérhető a Klubrádió honlapján is. Ezen kívül a Tükörfordítás című kulturális műsorunkban is szerepelt, ahol a másik bemutatott szerző, Gion Nándor hasonló, de fiktívebb belső analízist kínáló regényrészlete szintén korábban megjelent. Az újonnan hozzáférhető Rubin-részletet a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgathatják meg, és az alább található szöveges formában is olvashatják.

A Bartók Béla úton sétálva, lépésről lépésre elevenedett meg előttem a néhány héttel ezelőtti este. Jó érzés volt visszaemlékezni, hiszen az önmarcangolás vált az egyetlen menedékemmé.

Képzeletben újra a Hőgyes Endre utcán sétálgattam, amikor a nyitott pinceablakból áradó, fojtogató patkánybűz éppen az orromba csapott. Ez a szag valószínűleg örökre belém ivódik. Megálltam egy ablaknál, leguggoltam, és a réseken át bekémleltem. A villanyfényben fürdő pince tele volt ketrecekkel, és a dróthálók mögött nyüzsögtek a kísérleti állatok. A tavaszi estén különösen nyugtalanul pattogtak a drótketrecekben. Szánalmas látványt nyújtottam, amint ott guggoltam az utcán, soványan, borotválatlanul, elnyűtt ballonkabátomban, a Gyógyszertani Intézet előtt. Szinte irigyeltem a patkányok sorsát; ők valóban fontosak voltak valakinek.

Bármilyen gonosz hatalomnak is alávetettem volna magam, hogy életemnek végre formát és értelmet adjon. Irigyeltem azokat a zsidókat, akiket a múltban üldöztek, hiszen sorsuk drámai körvonalait a gyűlölet éles vonalai rajzolták ki. Irigykedve gondoltam a politikai perek vádlottjaira is, akiknek kihallgatása során egy rendezett életű, családos ember – a nyomozó – izgalommal és feszültséggel figyelte őket, mintha az ő sorsuk egyfajta különös színjáték lenne a mindennapok monotonitása felett.

Nem tudtam, hogyan töltsem el az időmet, ezért elindultam az Intézet elé, hogy megvárom Orsolyát. Kicsit dacosan várakoztam, hiszen jól tudtam, hogy a kinézetem nem éppen a legelőnyösebb.

A patkányszag szinte azonnal felforgatta a gyomromat, amely amúgy is üresen kongott. Átléptem a kapun, felkaptattam a magasföldszintre, és leültem a folyosó egyik elhagyatott padjára. A falon lévő kémiai ábrákra meredtem, elmerülve a tudományos képletek világában.

Délután a Széchényi Könyvtár olvasótermének csendjében lapozgattam a "Magyar szahara" című könyvet, amelynek lapjai egyfajta bensőséges világot tártak elém. A teremben mindig akadt néhány idős ember, akik ifjúsági irodalomra vágytak, és mélyen belemerültek a szavak tengerébe, miközben körülöttük a fiatalok tanultak. Éreztem, hogy valahol én is közéjük tartozom. Az egyetem világából már rég eltávolodtam. Az újhold idején szerzett tapasztalataim után megbélyegezve, a kiadók csak korrektori munkát kínáltak, a könyvterjesztőnél pedig még az eladói pozíciót is elutasították. Mégis, volt egy kis albérletem, rengeteg szabadidőm, és a könyveim, amelyek mindig társaim voltak, sőt, ott volt a szeretőm is, akire várhattam. Talán nem kellett volna irigykednem a patkányokra, akik szabadon rótták a város utcáit. Ez a gondolat baljós előérzettel töltött el, és mélyen megérintett.

Március 14-én este történt, amikor is a gyógyszerészhallgatók zajos csoportja kiszabadult a tanterem szűk világából. Fehér köpenyükben, a vállukra dobott kabáttal, mint valami szellemek, özönlöttek a fűtetlen folyosóra. Táskáik otthon maradtak, mintha a tudás súlya nélkül, csupán a pillanat örömére vágytak volna.

"Veled tartok! Biztos izgalmas élmény lesz. Szavalat, ünnepi felszólalás... Mit szólsz?"

De már éreztem, hogy valami nincs rendben.

"Nem akarom, hogy így lássanak" - mondta elkomorodva.

"Szégyellsz?"

"Ne zaklass már, Till! Olyan kellemetlen lenne a lányok előtt! Ez a kabát meg a kalapod... Legalább borotválkozhattál volna."

Kíméletlen harag lepte el a szívemet.

"Hát így állunk? - kérdeztem dühösen. - Ezért meg fogod látni a következményeket!"

Az egész testemben remegés futott végig. Ő is csak annyira volt képes, hogy megtántorodva eltávolodjon onnan. Megállj! - zúgott a fejemben a gondolat. - Hogy beszélhetsz így velem, te aljas burzsoá?! Abban a pillanatban legszívesebben száműzetésbe küldtem volna. Elém ugrott a kép, ahogy a Dunában fürdőző ifjú nácik élénk színekben pompáznak, mellettük a német megszállók, akik virágcsokorral tisztelegnek a kapu előtt. Nyomorult baleknak éreztem magam, akit csak kihasználtak és félresöpörtek.

Papírlapot és golyóstollat vettem elő, majd hatalmas, nyomtatott betűkkel feljegyeztem a szavakat, amelyeket a gyűlölet sugallt. A cetlit a hirdetőtáblára tűztem, hiszen az ünnepség után mindenkinek látnia kellett. Ezután visszahúzódtam a folyosó sötét zugába, és reszketve, a hirtelen hányinger szélén állva vártam Orsolya megalázásának pillanatát.

A papírdarabkán ez a felirat szerepelt:

CARLETTER ORSOLYA GYÓGYSZERÉSZHALLGATÓ MEGTILTOTTA A SZERETŐJÉNEK, HOGY AZ EGYETEMEN MUTATKOZZON VELE, MERT NEM TUD ELEGÁNSAN ÖLTÖZNI. BÜDÖSEK NEKI A PROLIK, DE A DEMOKRATIKUS EGYETEM JÓ! MINDENKI TUDJA MEG, HOGY BURZSOÁ HIÚSÁGÁBAN MÉG A SZERETŐJÉT IS SZÉGYELLI!

Bő félórám volt, hogy átgondoljam a döntésemet. Már tisztán láttam, mennyire elcsúfult az ötlet. De ahogy sok ember nehezen találja meg a bátorságot a jó cselekvéshez, az én esetemben is fokozatosan kezdett gyülekezni az erő. Erőt vettem magamon, és legyőztem a lustaságot, elfojtva nemcsak a lelkiismeret hangját, hanem a kényelem iránti vonzalmat is, hogy megvalósítsam egy víziót, amely a dühöm szülöttjeként bontakozott ki előttem.

Kegyetlen szenvedés gyötört. Hogyan is felejthettem el Orsolya ragaszkodó szeretetét és jóságát? Nagyanyám halála után ő volt az egyetlen, aki mellettem állt. Együtt kerestünk hónapos szobát, de a lakbért csak én fizettem, ő pedig a zsebpénzéből vásárolta meg a tüzelőt. Az otthonról érkező csomagjait sosem bontotta fel, mindet velem hozta haza. Fáradhatatlanul varrogatta és mosta a tönkremenő holmimat. Amikor tüdőgyulladást kaptam, hajnalban ott állt a hóban a ház előtt, és várt rám, hogy elkísérjen a kórházba. Látogatásakor mindig megelőzte a többi asszonyt, és elsőként tette le az éjjeliszekrényemre az elemózsiás szatyrot. Összeszorított foggal ragaszkodott hozzám, hiszen kallódó tehetségnek tartott, aki gerinces, aki nem adja el a tollát. De őt már nem kellett megmenteni. Egy éve volt hátra az egyetemi éveiből, és biztos megélhetést nyújtó diploma várta. Kettőnk közül már én vágytam jobban a változásra. Most pedig azt kívántam, bárcsak le tudnám csukni.

A cédula ott lógott a ragyogó hirdetőtáblán, és időnként a csapóajtón beáramló szél suhogásával életre keltette. (...)

Figyeltem, ahogy az ünneplő diákok hangosan éneklik a Himnuszt, a dallam pedig átszűrődött a hosszú folyosókon. Megküzdöttem a kitartásomért, és most már csak arra áhítoztam, hogy a cédulám végre felfigyeljenek.

Kisebb csoportokban szállingóztak a folyosóra, és visszamentek a tanterembe a holmijukért. Orsolya körülnézett, de nem vett észre. Láttam, hogy levert, s ez szíven ütött. De a tudat, hogy hatalmam van fölötte, kegyetlenebbé is tett.

A lépcsőházban hárman egyszerre álltak meg a hirdetőtábla előtt, figyelmük a cédulára tapadt. Ekkor az egyik lány hívogatta a barátnőit, hogy nézzék meg. Valaki hirtelen fölnevetett, és már a papír letépésére készült. Mások viszont csak vállat vontak, és tovább haladtak az útjukon, mintha az egész csak egy átmeneti szórakozás lett volna.

Végre megérkezett Orsolya. Azonnal észrevette a felé irányuló zavarodott tekinteteket és a kérdő, bizonytalan pillantásokat, ezért azonnal a táblához sietett. Messziről is jól látszott rajta a félelem és a zavar. Szótlanul letépte a papírt, gyorsan a zsebébe rejtette, majd elindult a lépcsőn, mintha csak a világ elől menekülne.

Simán, mondhatnám hétköznapian zajlott le minden. Az egész nem tartott tovább, mint rövid megtorpanása a kijáratnál. Megállt, kissé bódultan körülnézett, és kinyitotta az esernyőjét.

A ködös utcán lépkedve követtem őt, aki szokatlan irányba tartott, elkerülve az egyetemi diákokat. Távolról figyeltem, és láttam, ahogy a válla reszket a fojtott zokogástól. Olyannak tűnt, mint egy elveszett gyermek. Egy kapualjból kukucskálva néztem, ahogy megállít egy taxit, szinte félénken, mintha a világ előtt bocsánatot kérne. Az a sárga csillag, amit magán hordozott, csak egy szimbólum volt, de úgy tűnt, hogy a súlya alatt roskadozik. Tudtam, hogy a lakásom felé hajtat, és valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába.

Amikor hazaértem, a sötét lépcsőházban várakozott, az ajtóm előtt. A szemetesládán ült, ölébe hajtott fejjel, mintha a világ terhét cipelné. Ahogy ránéztem, észrevettem, hogy a könnyei már elapadtak. Arca olyan meszesen fehérlett, mint egy elfeledett emlék.

Beléptünk a szobába, és én fáradtan lehuppantam a díványra, míg ő megállt előttem, mintha egy pillanatra meg akarta volna mérni a helyzet súlyát.

Sírni kezdtem. Először csak halkan, mintha a szavak is féltek volna megjelenni. Aztán a hangom egyre erősebben tört fel belőlem, kétségbeesés és fájdalom kíséretében. Az anyagyilkosság szörnyűsége mélyen megmarkolta a lelkemet, egy ősi, állati félelem fogott el. Végül, elkeseredésem határát átlépve, felpattantam, és az ollót a combomba vágtam.

Szótlanul nézte, hogy kibotorkálok a fürdőszobába. Visszajöttem, sántítva és bepólyált lábbal, amelyen látszott a vér. A súlyos csendben újra zokogni kezdtem.

"Mi mindent tettem én érted, te gyalázatos! Bár meghaltam volna, mielőtt megismertelek!"

Egyetlen dologra összpontosítottam: arra az elgondolásra, hogy ő ott áll. Hogy bármilyen formában is, de osztozunk abban a rémálomban. Aztán egy bátorító remény kezdett el burjánzani bennem, hogy a végtelen kétségbeesésem mélyén egy megújult és végtelen szeretet születik, amely közös szenvedésünkből a megváltás csúcsaira emelhet minket.