A magyar filmipar különleges képességgel bír, hiszen képes a múlt árnyait is hősiessé változtatni. Egy olyan történet, amely a Magyargyilkos kánról szól, izgalmas kihívást jelent, hiszen a történelmi alakok átformálása és újraértelmezése mindig is megoszt

Nehéz megfelelő szavakat találni az "1242 - A Nyugat kapujában" című új magyar történelmi film megtekintése után – úgy értem, hogy olyasmit szeretnék mondani, ami méltó a nyomdafestékre. Higgadtan értékelve a látottakat, azt kell mondanom, hogy...

Ez a film egy igazán megdöbbentő és felháborító alkotás, amely minden elképzelhető határt átlép. Botrányos jeleneteivel és zavaros történetével több sebből vérzik, mint ahány mongol nyílvesszőt kilőnek benne. Az élmény, amit nyújt, inkább bántó, mint szórakoztató — egy olyan produkció, amely csak a legnagyobb bátorsággal rendelkező nézőknek ajánlott.

A film cselekménye összesen annyit foglal magába, hogy amikor a Magyar Királyság hadereje a muhi csatában elbukik a mongol invázióval szemben, már csak az esztergomi vár áll a mongolok előrenyomulásának útjában Európa felé. Batu kán, Dzsingisz kán unokája, seregeivel Esztergom falaihoz érkezik. A vár hős védelmezői - Özséb, az esztergomi kanonok, és Simon kapitány, a spanyol zsoldos - készülnek az utolsó, döntő összecsapásra. Az események váratlan alakulása - a pápai legátus, Cesareani bíboros megérkezése, valamint a mongolok holdújévi ünnepe - aprócska reménysugarat csepegtet a várvédők szívébe.

A film látszólag bővelkedik történeti elemekben, ám a valóságban éppen hogy hiányzik belőle az összefüggés. A jelenetek egymásra építése annyira szétesett, mintha Ollókezű Edvárd keze nyomán formálódtak volna; a cselekmény és a karakterek ívei a dráma alapvető szabályait is figyelmen kívül hagyják. Csak értetlenül szemléljük a zűrzavaros események sorozatát, amely nem képes megragadni a figyelmünket. A film karakterei vagy sablonosak, mint Batu kán és Ceasarini bíboros, vagy pedig olyan "tulajdonság nélküli" alakok, akiknél a rendező láthatóan csak annyit mondott, hogy "játszd el a klisét, majd csak lesz valahogy!". Miközben a cselekmény elvileg Esztergom ostromáról szól, valójában a néző nem szembesül magával az ostrommal vagy a magyar védekezés szellemiségével. Ehelyett csupán egy nagy faasztal körüli borozgató magyarok látványa fogad minket, míg a szereplők érthetetlen és következetlen halála, köztük az a Bacsó nevű katona is, aki iránt a nézőben végre egy kis szimpátia kezd kialakulni, még inkább tovább fokozza a zűrzavart.

ha már itt tartunk, érdemes hangsúlyozni, hogy ebben a filmben egyetlen magyar főszereplő sincs, ami valóban felháborító. Ezzel szemben viszont a történet középpontjában egy mongol karakter áll. Gondoljunk csak bele: egy film készül az egyik legnagyobb történelmi traumánkról, ahol Rosta Szabolcs régész kutatásai világosan mutatják, hogy az Alföldön a magyar népesség 80-90%-a elpusztult a tatárjárás következményeként. Ezen kívül azt is bizonyította, hogy őseink várról várra, erődről erődre harcoltak, hősiesen védve hazájukat, az utolsó emberig. És mégis, a film készítői nem találták fontosnak, hogy a magyar hősöket bemutassák, ami meglehetősen megdöbbentő.

A film középpontjában a magyar történelem sötét korszakának egyik legdöbbenetesebb alakja, Batu kán áll, aki a magyarok ezreinek életét oltotta ki. A történetben a hatalomvágy és a kegyetlenség tükröződik, miközben a nézők egy lenyűgöző, de fájdalmas utazásra indulnak a múltba.

Felháborító és érthetetelen döntés, hisz egy nemzeti tragédiáról szóló filmben a filmalkotóknak kötelességük lenne figyelni a téma érzékenyéségére, ha nem is a jelenkoriak, hanem legalább az őseink iránti tiszteletből.

Ahelyett, hogy őseink harcait szemléltetnénk, lehetőség nyílik Batu kán belső világának és lelki fejlődésének felfedezésére.

Ez a legnagyobb történelmi tévedés az 1242-es évvel kapcsolatban. A magyar hősök kitartó küzdelme, amely rengeteg áldozattal járt, volt az, ami végül a mongolokat Magyarország elhagyására kényszerítette. Nem pedig az ősellenségünk valamilyen lelki megvilágosodása vagy egy posztmodern, múltba visszanyúló ezoterikus élmény hatására történt mindez.

Mivel minden nagy drámai történet a főhős útjáról szól, amely általában (Joseph Campbell szerint) a megvilágosodásával végződik, így kár vitatni, hogy a magyarok készítettek egy hősfilmet Batu kánról. Ez olyan, mintha Hunyadi helyett Szulejmánról forgattunk volna filmet, vagy Trianon drámáját egy erdélyi román tanító szemszögéből láttatnánk. A film végére Batu jobb emberré válik, és vissza sem tér Mongóliába, hanem megalapítja a saját birodalmát (Arany Horda) a Krímben - a film azt sugallja, hogy e pilisi ezoterikus megvilágosodás hatására. Ezen Arany Horda fogja majd rabláncra fűzve elvinni az erdélyi magyarokat a következő évszázadok viharaiban.

Ahogyan egy közeli barátom találóan megjegyezte a film végignézése után, ez a mű "szembeköpi az ősöket", hiszen a magyar karakterek megjelenítése kifejezetten szerencsétlen. Már a film első perceiben érződik, hogy a magyarok csupán lúzerként tűnnek fel. Elég csak arra gondolnunk, hogy a történet a muhi csata vereségével indul, ahol Batu kán éppen magyar katonákba döfi a kardját. Ezt követően Esztergom alsóvárosának pusztulását látjuk, ahol a magyarok fejvesztve menekülnek, és a halál képe uralja a vásznat. Az ellenállásnak nyomát sem fedezhetjük fel, csupán a fejetlen, kaotikus menekülés marad. Ráadásul a filmben a magyar katonák nem engedik be a lakosságot az esztergomi várba, ami elképesztően illogikus. Miért zárnák be a kapukat a saját honfitársaik előtt? Ez a döntés teljesen ellentmond a józan észnek, a történelmi tényeknek, sőt, még a fikció kereteinek is, hacsak nem egy őrült kapitány irányítja a várat, aki élvezi, hogy honfitársai szenvednek.

A filmben a magyar szereplők karakterei annyira elnagyoltak, hogy sok esetben még a nevük sem kerül említésre, pedig több jelenetben is feltűnnek. Ennek következtében a nézők számára teljesen homályos, hogy kik ők, ami miatt a cselekmény is zavarossá válik. A magyar karakterek sajnos megint csak a szokásos, téves sztereotípiák áldozatai: ostobák, heves vérmérsékletűek és "lázadók", így megint csak a történelemben járatlan emberek fejében élő klisék köszönnek vissza - vagy éppen a forgatókönyvíró képzeletében.

Ráadásul, hogy az egész helyzet még inkább a nonszensz határvonalára lépjen,

Ebben a filmben a mongol nyelv dominál, a magyar párbeszédekhez képest jóval nagyobb szerepet kap.

A mongolokból (akarva-akaratlanul) szinte pozitív hősöket formálnak, mivel a magyar karakterek annyira jellegtelenek, hogy a mongolok akaratlanul is a figyelem középpontjába kerülnek, karakteresebbé válnak. Emellett számos izgalmas mongol életképet ismerhetünk meg, sőt, még az újhold ünnepét is megünneplik, amelyre, képzeljük csak el… a magyarokat is meghívják! Ilyen különleges helyzet egyszerűen nem létezik máshol.

A filmet a tragikus hirtelenséggel eltávozott Ray Stevenson angol színész emlékére reklámozzák, aki a legendás történelmi sorozat, a Róma egyik ikonikusan emlékezetes szereplője volt, és a filmben Ceasarini bíborost alakítja. Ez a karakter egy abszurd és ironikus megformálása a gonosznak: a bíboros titokban szövetkezik a mongolokkal, hogy Batu segítségével elérje a pápai trónt, és erre rá akarja venni a magyarokat, hogy adják fel az esztergomi várat. Amikor egy magyar pap leleplezi a tervét, azonnal csatlakozni kíván hozzá, így a film egy érdekes és szórakoztató kalandot ígér.

A keresztény egyházról sokan azt a benyomást keltik, hogy vezetői között olyan emberek találhatóak, akik eltávolodtak a valódi hitüktől, és akiknek tettei gyakran ellentmondanak az alapvető vallási tanításoknak. Ezzel szemben a mongol sámánok, akik mély kapcsolatban állnak a természettel, tiszta szívvel végzik szertartásaikat, és sokak számára a hitük autentikusabbnak tűnik, mint a kereszténység által képviselt dogmák. A két világ összehasonlítása rávilágít arra, hogy a spiritualitás sokféleképpen megnyilvánulhat, és hogy a valódi hit nem feltétlenül függ a vallási intézmények kereteitől.

A film végén - figyelmeztetem azokat, akik még nem látták - Batu kán elhagyja Magyarországot, miután egy magyar pap elkalauzolja őt a Pilis egyik titokzatos barlangjába (hiszen ott dobog a szívcsakra!). Ekkor döbben rá, hogy az igazi örökkévalóság nem más, mint a lélek mélyén rejlő igazság, és hogy a világ meghódítása nem nyújt valódi beteljesülést.

A filmben felfedezhető néhány figyelemre méltó operatőri megoldás, és a mongol jelmezek is elmondhatóan igényesek, bár néha túlságosan is harsányak. Pozitívum, hogy a mongol karaktereket valódi mongol színészek alakítják, ám sajnos ez nem működik olyan zökkenőmentesen, mint a Hunyadiban. A film többi aspektusa viszont súlyosan megbicsaklik, mintha egy hosszú és fájdalmas versenyt futna a fekete lóval, amelyet a mongol sámán áldozott fel az esztergomi vár tövében, a Pilis "dobogó köveinek" szívverésére. Az egyetlen indokolt dicséretet néhány apró technikai megoldás érdemli ki, de összességében a mű képtelen megállni a saját lábán, és a tízből csupán egy csillagot érdemel.

A korhatár-besorolás mellé érdemes lenne egy figyelmeztetést is tenni: "Figyelem, ez egy ezoterikus new-age tartalom, amely történelmi filmként van tálalva!"