Hazaérkeztem.
Kata harmincnyolc éves volt, amikor először hallott a hegyi kolostorról. Egy barátja mesélt róla, akit azóta nem is látott. Valahol a Pilisben bújt meg, egy erdei ösvény végén. Azt mondták, aki oda elmegy és visszatér, már nem ugyanaz az ember.
Egy hűvös, tavaszi hajnalon indult el, amikor a város zaja még mindig ott zsongott a tudatában: határidők, elvárások, megválaszolatlan kérdések. Úgy érezte, hogy kiégett - de nem csupán a munka vagy a fáradtság miatt. Valami sokkal mélyebb hiányzott, mintha egy darabja elveszett volna az életének. Vagy talán valaki, aki valaha értelmet adott a mindennapoknak.
A kolostor ajtaja alacsony, így belépéskor meg kellett hajolnia, mintha csak tiszteletét akarta volna tenni az ismeretlen előtt. A belső térben a csend uralkodott, a bentlakók csak mosolyogtak, szavak nélkül közvetítve a nyugalmat. Egy idős asszony, akinek tekintetében mély, megnyugtató csendek rejtőztek, gyengéden megérintette a vállát, mintha egy titkot osztana meg vele.
- suttogta, majd hirtelen eltűnt egy ajtó mögött, mintha sosem lett volna ott.
Kata öt napot töltött a kolostor falai között, ahol a csend sűrűbb volt, mint a köd. Senkihez nem szólt, és senki sem keresett társaságát. A napok múlását a harangok mély, zúgó hangja jelezte, miközben az étkezések íze a legegyszerűbb falatokra korlátozódott. A levegőben füstölt fűszerek édes-bódító illata terjengett, mintha a természet maga készítette volna az ételt. Minden hajnalban ugyanarra a padra ült ki, ahonnan a völgy panorámája tárult elé. Ott, a fák koronája fölött, valami különös dolog zajlott. Nem robbanásszerűen, nem feltűnően, hanem fokozatosan, mint ahogy a hópelyhek olvadása után feltárul a föld, vagy ahogyan a szív új reményre lel.
Fogalma sem volt róla, miért érzi így. Csak ült ott, és a táj szépségét bámulta, miközben belül valami hirtelen felszabadult. Olyan volt, mintha hosszú évek óta zárt ajtók mögött bolyongott volna, de most hirtelen kitárultak előtte. A panoráma magával ragadó volt, és a csend egy új nyelvet tanított neki.
A kimondatlan vágyak suttogása. A csalódások súlya, mely néha elviselhetetlen. A gyermekkori könnyek, amiket elrejtett a szívében. De mindeközben egy meleg, ragyogó érzés ölelte körül: mintha az ég maga tartaná karjaiban, és azt súgná: ne félj, minden a helyén van. Minden úgy szép, ahogy van.
A búcsú végső órájában, amikor mindenki a távozásra készült, az idős hölgy ismét feltűnt a színen.
- Megtaláltad, amit kerestél?
Kata bólintott. Pedig nem tudta pontosan, mit, de érezte, hogy igen.
- A csend - mondta a nő - nem üresség. Hanem jelenlét. Amikor az elme elhallgat, a lélek megszólal.
Kata visszatért a város szívébe. A világ körülötte nem tűnt megújultnak – a körút továbbra is zúgott, a villamosok csilingelése betöltötte a levegőt, és a reklámok harsogása folyamatosan vibrált a falak között. De ő már más ember volt. Nem osztotta meg ezt sokszor, inkább csak néha, amikor valaki hevesen kereste a saját útját, mesélt egy régi ösvényről, amely a múltba vezetett, egy alacsony kapuról, amelyet alig észleltek. És azután arról, amit azon a kapun túl lehet felfedezni, ami nem csupán a város, hanem a lélek titkos zugait is rejtette.
