Csurka István és a két különös figura, Lánczi Bubu és Schmidt Mari találkozása igazi érdekesség volt. A szellemes, provokatív író, Csurka, aki mindig is megosztotta a közvéleményt, most két olyan karakterrel került össze, akik nemcsak a politikai diskurzu


Lánczi András nem filozófus, Schmidt Mária pedig nem történész. Van egy elvárás, amit minimum teljesíteni kellett volna: legalább egy kis erőfeszítést tenni, egy huppanást ejteni a földre, jelezni, hogy majdnem sikerült. Legalább a nekifutás megvolt, aztán a fosbury ugrás, de sajnos akadtak kisebb technikai zökkenők, amelyek a magasság, mint mérőszám, körül összegződtek.

Legalább kellett volna néhány hajnali edzés, valamiféle elszántság, hogy meglesz a százhatvanöt centi, annyi elég volt a bronzéremhez az athéni olimpián, hogy talán valakinek meg akarták volna mutatni, hogy legalább valakinél jobbak akartak lenni. Fel sem merült. Lánczi a marxista Világosság szerkesztőjeként kezdte karrierjét mint a budapesti pártbizottság felkaroltja, Schmidt Mária pedig Ránki kommunista akadémikus felkaroltja volt, ez a felkarolt egy jó szó, a kar eleve egy jó végtag, aztán Soros karolta fel, bár ő inkább csak fizette, mint karolta.

Van valami közös Ránkiban és Sorosban, amit szerintem Csurka István észrevételezett volna. Mindketten Györgyök voltak. Lánczi Bubu és Schmidt Mari most rehabilitálnák Csurkát, hátha ezzel elfeledtetik azt, hogy nem sikerült elemelkedni a földről, amikor magasugrónak képzelték magukat.

Csurka kezdetben csak akkor öltötte magára az antigyörgy szerepét, amikor a szokásosnál jóval többet ivott, és mindenkinek, akinek györgyszerű pónemja volt, megjegyezte, hogy büdösgyörgy. Idővel azonban kijózanodott, és ráébredt, hogy Aczél sem éppen Hubert. Ekkor kapott fél év Il Silenzio büntetést, de a pesti színházakban továbbra is játszották a műveit, hiszen az emberek szerették Csurka darabjait, és mit lehetett tenni, ha a közönség igényei ezt kívánták.

Csurka a rendszerváltás időszakában élte meg a legnagyobb fordulatát, ekkor vált igazán hangossá a véleménye. Később azonban írásai egyre inkább sötét tónusokat vettek fel, és a kritikái gyakran nem csupán élesek, hanem kifejezetten ártó szándékúak is lettek.

Felfedeztem a Kettes Kolbászt egy amerikai egyetemi könyvtárban, ahol magyar nyelven olvastam el, és nagyon tetszett. Kíváncsi vagyok, hogy Lánczi Bubunak és Schmidt Máriának vajon elnyerné-e a tetszését az a rész, amelyben Csurka eltemeti a Bánk Bánt. Kicsit morózusra sikerült, mintha fúrt lábú lenne, ahogy Cserhalmi is megjegyezte – emlékszem, ott voltunk a könyvbemutatón az Örkény Színházban, és az Isten éltesse sokáig! Cserhalmi egyébként szerepelt a Ki lesz a bálanya? című tévésorozatban Szilágyi Tiborral, és most, hogy így említettem őt, talán érdemes lenne kicsit jobban megismerni Szilágyi Tibort is.

Szilágyi Tibor a Deficit című filmben játszotta el X szerepét, melyet később rendezett is. Valójában azonban szeretnék X karakterénél maradni. X egykoron a kommunista eszmék híve volt, a fényesebb idők hajnalán. Azonban 1956-ban valami drámai esemény történt, amit sikerült megúsznia. Érdekes módon egy hegedűtokba rejtett el két tárgyat: egy Kommunista Kiáltványt és egy titkos fegyvert.

Most pedig hagyjuk Lánczi Bubut és Schmidt Marit, és nézzük meg a Deficit utolsó jelenetét, ahol X monológja következik. Csurka igencsak beleadott apait-anyait, hogy megvalósítsa ezt a pillanatot. A kérdés csupán az, hogy a léc hol is volt, és hogy sikerült-e átlépnie rajta... De végső soron, talán nem is ez a lényeg. A lényeg a dinamika, a lendület, ami mindent áthat.

"Végül is, nem tudom. Ezek a végső dolgok homályba vesznek. És csak a tények beszélnek: nincs.

Talán sosem létezett. Így jár az, aki megadja magát, és elrejti a Kiáltványt! Mikor is döntöttem úgy, hogy leteszem a fegyvert?

Nem tudom. Egyszer, régen, a sűrű idő folyamán letettem a fegyvert. Betéve tudtam a Kiáltványt, és egy ideig hirdettem is. Aztán elkezdtem dadogni, mert mindenki más is dadogott körülöttem, és olvastam az elemzéseket arról, hogy milyen nagy mű a Kiáltvány. Én is azt mondom, nagy mű, és nem harsogtam tovább a szövegét.

Kiütötték a fegyvert a kezemből, és a számra cukrot hintáztattak. De én nem hajoltam le a fegyvereimért, és a cukrot sem köpöm ki. Csendben eloldalogtam, fegyvertelenül, és egy bokor árnyékában húzódtam meg, élvezve a cukor édességét.

Related posts