Amit megjártam a táncparketten, az már mind el lett táncolva, kedves apám!

A filmsorozat ötödik epizódjának középpontjában egy lenyűgöző férfi áll, aki kivételes módon őrzi hagyományainkat. Ő nem csupán a zene mestere, hanem a tánc világában is otthonosan mozog, így a magyar néptáncmozgalom kiemelkedő alakjai között tartható számon. Mezei Ferenc Csángáló, a világszerte turnézó szászcsávási brácsás, akinek tehetsége és szenvedélye a hagyományos kultúra megőrzésére irányul.

A Kis-Küküllő mente a Kárpát-medence egyik legrégebb óta magyarok lakta tájegysége, már a 10-11. századtól írásos források említenek itt magyar településeket. Magát a vármegyét Szent István király hozta létre Küküllő néven, Küküllővár központtal, de abban az időben és a későbbi történeti idők folyamán sem volt a területnek igazi városi központja, vásártartó helye. Ezért írta Kós Károly a Kis-Küküllő vidékéről Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet című 1978-as írásában, hogy "ismeretlen föld". Ez a területi és történelmi adottság zárványvidéket hozott létre, mely igen erősen megtartotta hagyományos kultúráját.

A helyi járdoványi, hóvízi és királyleányka szőlőfajták, valamint a Rákócziak által ide telepített furmint (amit az itt élők "som"-ként emlegetnek) hozzájárultak a vidéki borkultúra virágzásához. E szőlők terméséből nem egyszer "igen egyenesen állt a jókedv", a helyiek szívében pedig élénk zenei és táncos hagyományok bontakoztak ki. Nem véletlenül tartják a Küküllő menti falvakat az egyik legszínesebb és legélénkebb közösségnek, tele életörömmel és hagyományőrző szokásokkal.

A Kis-Küküllő vidékén a 19-20. század fordulóján kezdődtek meg a folklórkutatások, amelyek jelentős hatással voltak a helyi népi kultúra megismerésére. Az első lépéseket Mailand Oszkár tette, aki népköltészeti közléseivel hívta fel a figyelmet a vidék gazdag hagyományaira. Ezt követően Lázár István, a ciszterci rend tagja, aki 1889-től a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanára, majd igazgatója lett, szintén fáradhatatlanul dolgozott a térség néprajzának és népnyelvének kutatásán. Tanulmányai az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő című folyóiratokban láttak napvilágot, és jelentős hozzájárulást jelentettek a népi kultúra tudományos megértéséhez. Lázár István különösen figyelmet szentelt a helyi táncoknak is, melyeket az "Alsófehér vármegye magyar népe" című, 1896-ban megjelent művében részletesen elemezett. Ebben a munkájában nem csupán a táncok típusait sorolta fel, hanem azok etnikai jellemzőit is kiemelte, különös figyelmet fordítva a szólisztikus férfitáncokra, ami abban az időszakban meglehetősen szokatlan volt. Érdekes módon azonban csaknem ötven év elteltével kezdett igazán felfigyelni a tudományos közösség a vidék népzenéjére és néptáncaira. Ezen a téren még az 1938-ban befejezett Bartók-rend is hiányosnak bizonyult, hiszen nem tartalmazott dallamokat a Kis-Küküllő vidékéről, még Lázár István gyűjtése sem került bele. Ez a hiányosság rávilágít arra, hogy a térség népi kultúrájának felfedezése és megőrzése még mindig várat magára.

A néptáncgyűjtés tudatos és átgondolt megközelítése Molnár István nevéhez fűződik, aki nem csupán a klasszikus balett alapjaira építette a színpadi néptáncot, hanem egy igazi iskolát is teremtett. Fiatalon, Lőrincrévéről Magyarországra érkezve, 1943-ban Karsai Zsigmond pontozó táncait és a hozzájuk tartozó füttydallamokat rögzítette filmre és fonográfon. Ezt követően egészen 1954-ig kellett várni, míg a Kolozsvári Folklórintézet fiatal erdélyi kutatói, Jagamas János vezetésével, elkezdtek foglalkozni a korábban néprajzi szempontból ismeretlennek számító vidék népzenéjével, különös figyelmet fordítva a tánczenékre. Jagamas az addigi kutatások eredményeit összegezve fontos megállapításokat tett a vidék tánczenéjének sajátosságairól:

"Enyed-Marosludas vidéke kis anyagából is feltűnően egyéni jelleg domborodik ki. A Mezőségen tapasztalható román hatás is jobban kihangsúlyozódik. Nemcsak dallamátvételek formájában, hanem az eredeti alakulatok sajátosságaiban is. A dallamok egy része ugyanakkor rokonságot mutat a mezőségi jaj-nóta típussal."

A mai korban már többen és könnyebben szinte teljes képet adtak a Kis-Küküllő vidékének népzenei és néptáncos életéről, a hagyomány tipizálásáról, akár hivatalból, akár amatőr gyűjtőként vagy táncegyüttes-vezetőként.

1956-tól már a magyarországi folklórgyűjtők sokasága felfedezte ezt a vidéket, így elkezdte a szisztematikus gyűjtőmunkát és az így keletkezett anyag feldolgozását többek közt Martin György, Pesovár Ferenc, Sárosi Bálint, Sebő Ferenc, Halmos Béla, Novák Ferenc, Timár Sándor, Farkas Zoltán és Zsuráfszky Zoltán. Ám a korábbi, hetvenes évekbeli erdélyi folklórgyűjtők munkássága kellett ahhoz, hogy ők eljussanak ide, így Kallós Zoltán, Könczei Árpád, Bíró József, Pávai István, Demény Piroska, Székely Levente és Tötszegi András kutatásai.

Szászcsávás, a Kis-Küküllő mentén fekvő Felső-Vízmellék elnevezésű kistájának egyedülálló falva, ahol magyarok, cigányok és románok élnek együtt, többségük református vallású. Marosvásárhelytől mindössze harminc kilométerre található, és gazdag hagyományai révén évtizedek óta megőrzi a közösségi éneklés és tánc kultúráját. Ez a jelenség különösen figyelemre méltó, hiszen a szórványban élő magyar közösségekben ritkaságnak számít, de az erdélyi tömbmagyarság falvaiban is egyre inkább háttérbe szorul. A templomi szertartások során a falu lakói közösen, külön kórus nélkül, öt szólamban éneklik a liturgikus dalokat. Ez a hagyomány különösen szívhez szóló, hiszen a nagyszülők generációról generációra adják át az unokáiknak a saját szólamukat, ezzel folytatva a több szólamú éneklés különleges formáját. Ezen gyakorlat gyökerei a 18. század végére nyúlnak vissza, amikor nyugati egyetemeket megjárt protestáns teológusok honosították meg a faluban, hogy aztán fokozatosan a helyi kultúra szerves részévé váljon.

Különleges az is, hogy a gólyaláb itt nem mutatványoseszköz, hanem még néhány évtizede is a közlekedés szerves része volt a mocsárjárásban, a vízjárta területeken. Kivételes az a rendtartás is, melyet a mindenkori lelkipásztorok éltetnek a faluban, a különböző etnikumú lakosság békés együttélése érdekében. És kivételes a falu abban, hogy olyan táncéletet őrzött meg - természetesen a hozzá kapcsolódó zenével -, mely a nyolcvanas, de leginkább a kilencvenes évektől a néptáncmozgalom egyik ikonikus településévé tette.

Martin György tipizálása alapján a Kis-Küküllő-vidék, a vízparti területek, és különösen a szászcsávási tánckultúra az erdélyi nagy dialektusterület szerves részét képezi. Ezen belül a Maros-Küküllő-vidéki táncdialektushoz sorolható. Martin 1982-es, A Maros-Küküllő vidéki magyar táncdialektus című munkájában részletesen kifejti ezt a besorolást:

Ez a legdélibb magyar táncdialektus szinte máig megőrzi régi vonásait. A hagyományos táncstílus kifinomult változatai még mindig több fejlődési szakaszban léteznek: a sűrű és ritka pontozó páros- és férfitánc formái, valamint a verbunk változatai – férfi, női, páros és menettánc – mind itt találhatóak. Az Erdélyben ritkán előforduló, táncszünetekben vagy a férfitáncot kísérő éneklés vagy hangszeres zene által kísért leánykörtáncok pedig szinte kizárólag ebben a régióban figyelhetők meg.

A vidék tánca megőrizte hagyományos vonásait, amelyek évtizedek óta formálják a helyi kultúrát. Az újabb tánc- és zenestílusok csupán a 19-20. század fordulóját követően, az első évtizedekben kezdtek el teret hódítani a táncrendben. A németes polgári táncok elterjedése itt korlátozott volt, mivel a térségben nem voltak nagyobb városok, így a táncmesterek munkássága nem tudott kibővülni ezen a vidéken. Ezzel szemben a Vízmellék területén már körülbelül ötven éve érvényesül a marosszéki székely hatás. Ennek hátterében a városi vásárok kulturális kölcsönhatásai állnak, amelyek révén új páros táncok (mint a korcsos, páros verbunk és németes táncok) és új férfitáncok (például a székely verbunk) jelentek meg, valamint a régi táncciklusok módosultak, gazdagítva ezzel a helyi tánctradíciót.

A vegyes falvak, ahol magyar, román és cigány közösségek élnek együtt, mindenütt megőrizték a sajátos tánctípusaikat. E táncok, melyek szoros kapcsolatban állnak a magyar hagyományokkal, élénk színt visznek a közös nyári mulatságokba. Itt, a Maros-Küküllő vidékén, a három etnikum együttélése olyan különleges formát ölt, amelyre más tájakon nem találunk példát. A táncélet gazdagsága a párt alkotó táncciklusokban mutatkozik meg, amelyeket a vidék két fő területén eltérő módon élnek meg. A nyugati és középső részen, például Nagyenyed környékén és Hegymegett, a táncfolyamatot a pontozó vezeti be, amit egy lassú pontozó követ, majd az öreges lassú (lassú csárdás) lép be a sorba, végül pedig a dinamikus csárdás következik. Ezzel szemben a Vízmelléken a táncok gazdagabb és bonyolultabb struktúrával rendelkeznek. Itt a páros pontozó, a féloláhos és a páros verbunk kombinációja található. A nyitó pontozó után forgó páros tánc következik pontozó zenére, majd a lassú, csárdás, féloláhos, páros verbunk, végül a szökő, amely a gyorsabb tempójú csárdásra vezet. A táncok ezen változatos felépítése nemcsak a hagyományokat őrzi, hanem a közösségek közötti összekapcsolódást is szimbolizálja.

Táncával és zenéjével Szászcsávás nem csupán kitűnik a környezetéből, hanem valódi ékköve a magyar népi kultúrának. E különleges helyszín varázsa a nyolcvanas és kilencvenes években bontakozott ki igazán, amikor a népzenei és néptáncos mozgalmak felfedezték a falu gazdag hagyományait és kincseit, így a közösség szívében mély nyomot hagytak.

Az a szászcsávási cigányzenekar, melynek filmünk "nagy figurája", Mezei Ferenc is tagja volt, 1967-ben alakult. Elmondása szerint mindannyian nagyapjától, a "Vén Kráncitól", Horváth Mezei Ferenctől tanultak meg muzsikálni. Az ekkor alakult zenekar tagjai: Jámbor István "Dumnezeu", a prímás, testvére, Csányi Mátyás "Mutis", a bőgős és sógoruk, Mezei Ferenc "Csángáló", a kontrás. Ők adták, adják ma is az alapot a zenekarnak, de gyakran kiegészültek/kiegészülnek rokon muzsikusokkal; "Csángáló" unokatestvérével, Mezei Levente "Leves" (2017-ben elhunyt) prímással; Jámbor István és Csányi Mátyás öccsével, Csányi Sándor "Cilika" prímással és "Csángáló" fiával, Jámbor Ferenc "Tocsila" kontrással. Mindannyian kiváló zenészek, ami azt is jelenti, hogy nemcsak a saját, de a zenekarban lévő többi hangszeren is kitűnően játszanak, tudják váltani egymást, amikor egy-egy koncert alkalmával táncolnak is a közönségnek, hiszen zenei tehetségük mellett kitűnő táncosok is.

A cigány muzsikusok világában különösen jellemző a dinasztiális hagyomány, ami azt jelenti, hogy egy család generációkon át biztosítja a zenei szolgáltatásokat egy adott régióban. Ezt a jelenséget jól példázza a szászcsávási zenekar esete. Ahogy Mezei Ferenc is megfogalmazta: "Vérembe nőtt a zenélés." A zenélés iránti elkötelezettségük olyan mélyen gyökerezik, hogy más foglalkozás tanulmányozására már nem maradt idejük, hiszen a közösség zenei igényeinek kielégítése teljesen lefoglalta őket. Mára mindannyian a zenélésből élnek, és ez a zene nemcsak a közeli falvak lakóit célozza meg, hanem más etnikumok, például magyarok, románok és cigányok zenei kultúráját is magában foglalja, így a zenekar repertoárja rendkívül sokszínű és gazdag. A zenekar felfedezése után számos magyar és európai városban léptek fel, sőt, Amerikában és Japánban is koncerteztek. Mindkét országba többször visszatértek, köszönhetően különleges, lendületes és színes zenei stílusuknak. Itthon számos lemezük jelent meg, de albumokat adtak ki Svájcban és Franciaországban is. Az autentikus népzenei együttes, amely gyakorlatilag egy kis falu cigánysoráról indult, példaértékű és figyelemre méltó teljesítményt nyújtott azzal, hogy a magyar zenei élet egyik legismertebb zenekarává vált cigányként és erdélyiként.

Mezei Ferenc, a "Csángáló" népszerű zenész, 1951-ben látta meg a napvilágot Szászcsáváson. Már hatéves korában a kezében volt a hangszer, ahogyan az a zenészdinasztiákban gyakran előfordul. Tizenhat évesen alapították meg saját zenekarukat, amely hamar népszerűvé vált. Ma már ő maga adja át a zenélés és a tánc iránti szenvedélyét gyermekeinek és unokáinak. Sajnos betegsége miatt a muzsikálás és a tánc világát kénytelen volt elhagyni, de életéről és küzdelmeiről 2020-ban egy megható film készült "Isteni kéz" címmel, László Barna rendezésében.

"Én, amit eddig tapasztaltam, és amit tudok, a táncban igazán otthon vagyok: magyarul jól beszélek, cigányul pedig hibátlanul!"

Mezei Ferenc az adatközlők között kiemelkedik a letisztultságával és érettségével, eleganciájával. Férfi- és páros táncban egyaránt páratlan, minden mozdulata, zárása és figura precíz, szinte hibátlan.

"Ott nem volt figura, ott nem volt hiba, hogy tapossam egy figurát, hogy ne legyen pontra vagy nótára, vagy figurára."

Az aktuális filmünkben Mezei Ferenc cigány csingerálásának sokszínű világát tárja elénk Kovács Norbert "Cimbi", a Bánffy Miklós- és Megyei Prima díjjal kitüntetett koreográfus, aki a népművészet fiatal mestere, és a legjobban ismeri Mezei Ferenc táncait. E különleges táncformával érdemelte ki az Örökös Aranysarkantyús táncos címet, amely a szóló néptáncosok közt az egyik legmagasabb szakmai elismerést jelenti. A bemutatott tánc egy sűrű verbunk típusú koreográfia, ám a közösségek, ahogyan az élet más területein, úgy a táncban is kölcsönhatásban állnak egymással. Itt is megfigyelhetjük, miként integrálódnak a cigány táncba a magyar pontozó figurák elemei, mindezt egy jellegzetesen "cigányos" stílusban, de megőrizzük azt a struktúrát, melyet a magyar tánc is használ. Mezei Ferenc előadásának izgalma abban rejlik, hogy hihetetlen figuravariációkat tartalmaz, valamint olyan ritmus- és hangsúlyváltásokat alkalmaz, amelyek más táncformákban ritkán találhatók. A táncot Kovács Gábor Norbert, a Junior Prima díjas táncos, a Fordulj Kispej Lovam táncegyüttes tagja adja elő.