A középkorban is létezett a válás intézménye, és nem is akármilyen módon zajlott.
Hans Talhoffer 1467-ben kiadott Fechtbuch (Vívókönyv) címmel egy művet, amely illusztrációkkal mutatja be a párbajokat. Ez idáig nem lenne túl különös, ami mégis azzá teszi, az az, hogy itt a szemben álló felek nem sportolók vagy egymás kihívói, hanem házastársak. A középkori válás e szokatlan megoldásáról az Európai Középkori Harcművészeti Akadémia számolt be.
A párviadal hagyománya már az ókori időkben gyökerezik, amit a bibliai Dávid és Góliát legendája is jól példáz. De a kőkorszakban élő közösségek körében is elterjedt volt az a gyakorlat, hogy a háborúk kimenetelét bajvívás során döntötték el. A középkorban azonban a párbaj jogi keretek között formálódott meg, olyan elv alapján, hogy a becsület nem lehet alku tárgya: vagy megőrzi valaki sértetlenül, vagy végleg elveszíti. Ezen elv mentén a becsület védelme nem csupán személyes ügy, hanem kötelező nyilvános vállalás is. A párbajozó ezzel a bátor lépéssel demonstrálta igazát, hiszen az életét is kockára tette annak érdekében, hogy megvédje a becsületét és megerősítse pozícióját a közösség szemében.
Noha e tevékenységet a törvény tiltotta, és ha a párbajozó az ellenfelét megölte, az hivatalosan gyilkosságnak minősült, ezeket a törvényeket sem a társadalom, sem a jogalkalmazók nem vették komolyan. A legtöbben a jó hírükön ejtett csorbáért, illetve az őket vagy szeretteiket ért sérelmekért vettek elégtételt. Volt azonban a párbajoknak egy olyan fajtája, amiről jóval kevesebbet lehet hallani: a középkori válás is ily módon nyerhetett elismerést.
A bemutatott illusztrációk alapján a házasságok végjátékát különös módon, válópárbajjal zárták le azok a párok, akik már nem tudtak egymásra nézni. A férfiak testi fölényét igyekeztek kiegyenlíteni egy különleges megoldással: egy derékig érő, körülbelül egy méter széles gödörbe kényszerítették őket, ahol csak egy kézzel küzdhettek, mivel a másik kezüket a testükhöz kötötték. A szabadon maradt kezükben egy bunkósbotot tarthattak, ám összesen csupán három ilyen eszköz állt a rendelkezésükre. A nők viszont három kővel álltak fel, amelyeket egy ruhadarabba csomagoltak, hasonlóan ahhoz, ahogy manapság különféle tárgyakat tesznek egy zokniba a nagyobb ütés érdekében. Ebből a különös szokásból Kenneth L. Hodges, az Oklahomai Egyetem professzora merítette kutatásának alapját.
Ha a férj hozzáért a gödör széléhez, elvettek tőle egy botot. Ha ezt háromszor tette meg, fegyvertelenül kellett folytatnia a harcot. Ilyenkor az maradt az egyetlen lehetősége, hogy berángassa a nőt maga mellé a lyukba. A kézikönyv tanácsokat adott az eltérő nemű küzdőfelek számára legjobb technikákról, és még azon is végigment, hogy a felek hogyan tudják kiaknázni a másik gyengeségeit.
Bár maguk a válópárbajok nem halálra mentek, a vesztes számára mégis ez lett a vége. Ha a férj nyert, a feleségét élve eltemették, ha pedig fordítva történt - ami állítólag viszonylag gyakori volt -, akkor a férfi búcsúzhatott el a fejétől. Mindennek tudatában a házaspároknak egy-két hónapot adtak arra, hogy a harc előtt rendezzék a nézeteltéréseiket. A párbajra csak akkor került sor, ha nem tudtak kompromisszumot és békét kötni egymással.
Egyes források szerint a nőknek lehetőségük volt arra, hogy másokat küldjenek harcba a saját ügyükért. Ez arra utalhat, hogy a férfiak a nők kegyeiért versengtek, ami a klasszikus párbajok világára emlékeztet, ahol a szeretők és a szerelmi háromszögek bonyodalmai játszottak központi szerepet. A pontos számadatokról nehéz nyilatkozni, de világos, hogy a középkori válási folyamat rendkívül összetett volt. Csak az impotencia nyújtott felmentést, illetve abban az esetben, ha kiderült, hogy a házaspár közeli rokonok.
