A kétlaki élet tele van színek és élmények kavalkádjával, kihívásokkal és felfedezésekkel, ám valahol a középpontban mégis ott bujkál a hontalanság érzése. Az ember mindkét világban otthonra lelhet, de sosem tudja igazán megélni a teljes összhangot.
Az életének középpontjában mindig is a művészet állt, ám az alapvető motívum a biztonság, az otthon, a haza, és a család állandó elvesztése és újra megtalálása volt. Ezek a gondolatok keretezték a beszélgetésünket Kepes Judit fotóművésszel és műfordítóval, aki több mint négy évtizede, egy római vakáció során találkozott életének nagy szerelmével.
Judit azóta Róma és Budapest varázslatos világában osztja meg napjait, de nemrégiben Hegymagas festői tájaira is betette a lábát. Itt, a küzdelmekkel és váratlan fordulatokkal teli életének történeteit osztotta meg velünk, amelyek számos izgalmat és tanulságot rejtenek.
Jelenleg mivel foglalkozol?
A Covid időszaka alatt Pesten ragadtam, és akkoriban egy Canon Selfie nevű kis automata nyomtató segítségével nyomtattam ki minden egyes kedvenc fotómat. Ezeket a képeket fedezte fel építész barátom, Janesch Péter, aki a Ffrindiau galéria vezetője. Az ő inspirációja nyomán született meg a Fényidő című retrospektív kiállítás ötlete, amely idén májusban valósult meg.
Egyidejűleg megfogalmazódott bennem egy fotóönéletrajz koncepciója, amely képek és szövegek szövevénye lesz, és amelyen jelenleg is gőzerővel dolgozom. Rómában eltöltött éveim során mélyebben belemerültem a különböző korszakokban készült fotóim összekapcsolásába és sorozatokba való rendezésébe, lehetőséget teremtve arra, hogy ezek a képek új, izgalmas jelentéseket kapjanak.
Ez akár a költői hitvallásodként is felfogható!
Természetesen! Itt van egy egyedibb megfogalmazás: Igen, számomra a fényképezés egyfajta önmagamra találás, egy belső utazás. Ez nem csupán arról szól, hogy szép képeket készítsek; sokkal inkább egy mélyebb, személyes kifejezésmód. A fotográfiai tevékenységem különleges, mivel legtöbbször nem külső megbízásból, hanem belső inspirációmból fakad a vágy, hogy megörökítsem a világot.
Mivel Róma már szóba került, nézzük meg közelebbről a kétlaki életformát! Ez egy érdekes téma, amely sok szempontot felvet.
Talán inkább háromlakiról beszélhetünk, hiszen Spanyolország is szerves részévé vált az életemnek, ahol fiam és két kisunokám élnek. Korábban nem volt egyszerű egyik világomból a másikba átköltözni, és némi megrázkódtatással járt. Ma már viszont sokkal könnyebben megy, nem érzem magam annyira függőnek a környezettől, inkább egyfajta elefántcsonttoronyban élek, ahol bármelyik helyszín otthonná válhat számomra.
De Hegymagason sok régi barátra leltél a szomszédságban, nem?
A hegymagasi házzal, amit még Konrád György biztatására vettem meg, gyerekkorom "varázshegyének" világa jött kicsit vissza.
Biztosan felejthetetlen élmény volt, ha ennyire szívhez szólóan gondolsz rá.
Az volt, egy darabig. A Széchenyi hegy tetején, egy viszonylag zárt, csaknem családias, kicsit zárvány-szerű közegben kezdődött az életem. A Hargita nevű háromemeletes társasház garzonlakásainak egyikében laktunk, amiket fiatal házaspároknak utaltak ki, köztük a szüleimnek is. Mindenki mindenkit ismert, és hétvégéken különféle, főleg művész barátok jöttek látogatóba, anyám maga is grafikus volt. Kirándultunk, nagy beszélgetések voltak, közös főzések, éneklések.
Ennek a biztonságnak az élménye máig meghatározó számodra?
Igen, bár mint kiderült, ez a biztonság nagyon is törékeny volt. '56 egy rövid időre rés nyitott ennek a zárt világnak a falán. Hat és fél éves voltam, amikor apám, ezen a "résen át", egy aktatáskával a kezében, nehéz, szürke télikabátban kilépett az életünkből. "Disszidált", és anyám, aki harminc évesen egyedül maradt két kisgyerekkel és a nagymamámmal, sosem tudta ezt igazán feldolgozni. Az emlékek árnyéka végigkísért minket, és a hiány mindig ott lebegett körülöttünk.
Megállt az idő? Mintha a világ egy pillanatra megfagyott volna, és minden mozdulatlanná vált. Az órák ketyegése hirtelen elhalt, az élet zaja pedig visszavonult, mintha csak egy titkos varázslat szőtte volna körénk a csendet. Ebben a különös állapotban a gondolatok szabadon áramlanak, és a pillanatok végtelenné nyúlnak, lehetőséget adva arra, hogy mélyebben belemerüljünk a létezés rejtelmeibe. Mi történik, amikor a múlt, a jelen és a jövő határvonalai elmosódnak, és csak a mostani érzés marad?
Az élet folytatódott, bár a hangulatunkra rányomta bélyegét a szomorúság. Szerencsére a baráti társaság mindig támogató kezet nyújtott nekünk, és az öcsémmel együtt végül mindketten egyetemre kerültünk. Én a bölcsészkar magyar-olasz szakára iratkoztam be, ami újra egy biztonságos menedéket teremtett számomra. Emellett rendszeresen látogattam a Fiatal Művészek Klubját is, ahol egy egészen más világra leltem, tele inspiráló művészi barátokkal és kreatív energiákkal.
