Két magyar kalandor, akik motorral vágtak neki a világ felfedezésének, bejárva a Földet, olyan élményekkel gazdagodtak, amelyek örökre megváltoztatták életüket. Az út során nem csupán tájakat és kultúrákat ismertek meg, hanem barátságokat kötöttek, kihívá
Kilencven évvel ezelőtt, 1935. május 10-én érkezett meg Londonba Sulkowsky Zoltán és Bartha Gyula. Érkezésük nagy visszhangot váltott ki a városban, nemcsak a brit média számolt be róluk, hanem az amerikai, a szingapúri, de még az indiai hírekben is szerepeltek. Magyarországon viszont csak egy kis hír jelent meg a két világutazóról a korabeli lapokban.
Hét évnyi távollét után végre elérjük Európa partjait. Az érzéseinket szavakba önteni szinte lehetetlen, annyira meghatódunk, hogy könnyek szöknek a szemünkbe, amikor Anglia ködös partjai fokozatosan feltárulnak előttünk.
Sulkowsky „Motorral a világ körül” című könyvében örökítette meg izgalmas kalandját, amely 1928-ban vette kezdetét, amikor is társával Párizsból indultak el egy világ körüli útra. Az utazás során egy oldalkocsis Harley Davidsonra esett a választásuk, amely tüzesen szelte át a kontinenseket. Eleinte hárman vágtak neki az útnak, ám Tila Boriska sajnálatos módon a malária áldozatává vált, így egy év elteltével kénytelenek voltak búcsút venni tőle. Az ő miattuk a mai Szíria területéről vissza kellett térniük Budapest felé.
A német juhászkutya, akit Hadzsinak hívtak, a legmegbízhatóbb társukká vált, mindig ott volt mellettük, amikor szükség volt rá. Ő volt az, aki bátorította őket, amikor a sátorveréskor állatokat kellett elriasztani, és védelmet nyújtott a rossz szándékú emberekkel szemben is. Hűsége és bátorsága nélkülözhetetlen segítség volt számukra.
Sulkowsky 1902-ben látta meg a napvilágot, és a családja középső gyerekeként nőtt fel. Apja elhagyta őket, és Németországban kezdett új életet, így a nagyszülők vállalták a három gyermek nevelésének feladatát. Katonai karrierre vágyott, Sopronban kezdte meg hadapródiskolai tanulmányait, majd a Ludovika Akadémiát is elvégezte, ezt követően pedig a Műszaki Egyetemen mélyítette el tudását. Tanulmányai folytatása érdekében nevelősködésre kényszerült. A húszas évek közepén, amikor vidékre került, született meg benne az a vágy, hogy beutazza a világot. Az, hogy olvasta-e Július Verne 1876-ban megjelent, "80 nap alatt a Föld körül" című klasszikusát, csupán spekuláció marad.
A születését Erdélyben megélő Bartha Gyula csatlakozott a tervhez, akire a sokoldalúsága miatt számítottak. Nem csupán a motorok és azok karbantartásában volt jártas, hanem az útépítés rejtelmeit is ismerte. Milánó falai között merült el a jövőbeli utazás tervezésében, ahol nem csupán a kalandvágy vagy a gazdasági haszon vezérelte őket. Számukra ez a kaland inkább egy tanulmányút volt, amely során újra meg akarták mutatni, hogy a magyar ember mennyire alkalmas a kihívásokra, és hogy a sportos életvitel mennyire része a kultúrájuknak.
Az évek alatt spórolt pénzüket tudatosan tették félre a nagy útra, amit 1928 nyarán kezdtek meg. Sulkowsky németül anyanyelvi szinten beszélt, de angolul is remekül elboldogult, eleinte Tila Boriska nyelvtudására is számíthattak. Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Portugália után Észak-Afrikában tettek egy kört, majd Jeruzsálemen és Bejrúton keresztül érkeztek meg Szíriába, ahol életveszélybe kerültek 1929-ben. A sivatagban először azt hitték, kedvesen fogadják őket az őslakosok, de az első lövések után kiderült, hogy a lovas beduinok nem igazán békés szándékúak. Úgy tudtak elmenekülni előlük, hogy a homokból egy betonútra értek, ott a motor sebességét negyvenről száz kilométer/órára tudták emelni, az üldözőik így pedig fokozatosan lemaradtak mögöttük, és Damaszkusz felé igyekezve kikerültek a lőtávolukból.
Tila egészségi állapota miatt a Balkánon keresztül tértek vissza Budapestre, ahonnan néhány hét múlva Athén felé vették az irányt, hogy megcsodálhassák az egyiptomi piramisokat. Az útitervük alapján Szudánt követően hajóval átkeltek Karacsiba, majd Bombay-en (ma Mumbain) és Delhin keresztül Lahorba haladtak. Ezután, a Himalája lábánál egy meredek kanyart véve, Srí Lankáig folytatták útjukat, ahol helyenként ötvenfokos hőségben küzdöttek a viszontagságokkal. Végül áthajóztak Ausztráliába, hogy felfedezzék az új kontinens csodáit.
Perthben szálltak partra, de az ausztrál sivatagot látva érezték át igazán, mekkora fába vágták a fejszéjüket. Sulkowsky úgy fogalmazott, hogy ugyan jártak már huszonhat országban, megküzdöttek már Indiában farkasfalkával, amit a tábortűzre locsolt és berobbanó benzinnel tudtak távol tartani, de ez a kihívás más. Kezdetben a szárazság volt az ellenfelük, utána Melbourne és Sydney felé közeledve a víz, mert az eső elfedte az utakat. Ötven-hatvan magyarral találkoztak, akik ugyan jól éltek a két nagyvárosban, de a honvágy erősen gyötörte őket, mint mindenki mást is, aki a kontinensnyi és akkor hatmilliós országban kereste a megélhetését.
Az egész országot körbejárva az indonéz szigetvilág csodás tájain folytatták kalandjaikat, amelyet Sulkowsky a könyvében a legszebb és legérdekesebb szakaszként emlegetett. A holland gyarmatosítók által épített tágas és prémium minőségű utak szinte csak néhol mutattak hullámokat, és a forróság ellenére is megőrizték kiváló állapotukat. Az utakat mindkét oldalon buja esőerdők ölelték körül, ami csak tovább fokozta a táj lenyűgöző varázsát.
A városok európai tájainak szépsége páratlan, talán sehol máshol, a gyarmatokon, nem élvezheti a fehér ember olyan kényelmet, mint Jáván. Minden egyes kis kőházban számos szolgálót találunk, míg az emberek a trópusi forróságban pizsamában sétálnak az utcákon. A nemzetközi szállodákban pedig fényűző estéket töltenek el az utazók – írta Sulkowsky. Megjegyezte azt is, hogy a helyiek inkább az órájukat figyelik, mintsem az eget, és bármennyire is furcsának tűnik, az eső pontosan érkezik minden nap. Az intenzív csapadék azonban hamarosan véget ér, és a nap meleg sugarai pillanatok alatt eltüntetik a nedvességet, így a sár, amely a motorok legnagyobb ellensége lehetett volna, itt ismeretlen fogalom.
Szingapúrban sok európaival találkoztak, a thaiföldi Bangkokot Sulkowsky Velencéhez hasonlította. A vietnámi Saigon (a mai Ho Si Minh-város) közelében meghonosodott tigrisvadászatról ironikusan írt, miután a gazdag amerikai turisták boldogan ültek be a vadászlesekbe, amiknek a közelébe tudatosan terelték a vadállatokat, és ha netán a látogatók izgalmukban el is tévesztették a célt, egy mellettük lévő bódéból a helyiek leterítették az állatot. Ezek után pedig már készülhettek is azok a fotók, amikkel el lehetett büszkélkedni otthon, baráti társaságokban, és ki lehetett színezni egy-egy történetet.
Vietnámban hosszasan figyelmeztették őket, hogy ne lépjenek át Kínába, mivel az a hely kifejezetten ellenségesnek bizonyulhat. E figyelmeztetések hamarosan valósággá váltak, amikor átlépték a határt, és saját bőrükön tapasztalták meg, hogy tanácsadóik aggodalmai nem voltak alaptalanok. Alig érkeztek meg, máris szembesültek a veszéllyel, és a helyzet súlyossága miatt szinte biztosak voltak benne, hogy az utazásuk itt véget érhet. A támadó banda tagjait végül sikerült meggyőzniük arról, hogy senki sem fog váltságdíjat fizetni értük, így a helyzet még drámaibbá vált. Az önvédelemhez használt fegyvereiket kénytelenek voltak átadni a támadóknak, ahogyan értékeiket is, csupán jegyzeteik és fényképeik megőrzésére volt lehetőségük. Sulkowsky így foglalta össze élményeit:
"A harmincnyolcadik, ám talán a legmegdöbbentőbb állomásunk a Kínai birodalom. Itt egy hatalmas nép áll előttünk, amelynek civilizációja messze megelőzi a miénket, és szomorúan tapasztaljuk, hogy ez a nép a legprimitívebb állapotokba süllyed vissza."
Hongkongból indulva, Sanghaj és Nanking érintésével jutottak el Pekingbe, ahol lehetőségük nyílt felfedezni a Tiltott Várost és a híres Nagy Falat is. Sulkowsky feljegyezte, hogy Pekingben találkoztak először a bitumenes utakon kialakított buckákkal. Ezek az ősi fekvőrendőrök, bár nem voltak olyan formában, mint ma, mégis több helyen egymástól mindössze száz méterre helyezkedtek el, jelezve, hogy Kínában már akkor is figyeltek a gyorshajtásra. A buckák annyira zötyögősek voltak, hogy a motorosoknak erősen kapaszkodniuk kellett, hogy ne repüljenek le a járműről, amikor átutaztak rajtuk.
A Pekingbe vezető út, amely sok helyen szinte járhatatlan, mindig a bizonytalanság ködében lebegett: senki sem tudta, mit hoz a másnap, és hogy vajon megérik-e egyáltalán az utazást. A térségben az erőszak és a tájékozatlanság uralkodott, mint a legfőbb hatalom. Tiencsin városában Sulkowsky megjegyezte, hogy hét nemzet kicsiny birodalma élt egymás mellett. Még a legszegényebb fuvarosnak is hét különféle engedélyt kellett beszereznie, hogy folytathassa iparát és megmozdíthassa a csomagokkal megrakott kocsiját.
Részletesen rámutatott arra, hogy Kína kétségtelenül vonzó piac, amelyet a kisebb államok igyekeznek kihasználni, de Magyarország számára sajnálatos módon hiányzik a konzulátusi képviselete, valamint a szükséges szerződések a hatalmas országgal. Megkönnyebbülten távoztak Kínából, majd Japánba indultak, ahol Nagaszaki partjainál érkeztek meg. Ott is hasonló panaszokkal álltak elő: a térképek meglehetősen primitívek voltak, akárcsak Kínában, és a táblák csupán a helyi nyelven, helyi írással mutatták az utat a vándoroknak – ha egyáltalán voltak ilyen táblák.
Tokióban ismét hajóra szálltak, és az útjuk Hawaiin át vezetett, végső céljuk pedig San Francisco volt. A városban a fogadtatásuk fergeteges volt, hiszen mindenki tudta, kik ők. Hollywoodban, a filmipar szívében, óriási ovációval ünnepelték őket. Olyan neves magyar filmesek, mint Kertész Mihály és Lugosi Béla, külön meghívást küldtek számukra, hogy vendégül láthassák őket otthonukban. A rajongói levelek özönlötték el őket, főleg hölgyektől, akik mind vágytak arra, hogy személyesen is találkozhassanak kedvenceikkel. Sulkowsky a tapasztalatait összegző írásában megemlítette, hogy az Egyesült Államokban eltöltött időszak alatt "anyagi biztonságuk helyreállt". Korábban sokszor képeslapok eladásából és kereskedésből próbálták megélni a mindennapjaikat. Az 1932-es olimpián Los Angelesben a magyar küldöttség lelkes szurkolói voltak, és hatalmas lelkesedéssel támogatták honfitársaikat.
A nyugati partvidékről kelet felé indultak, és közben a Harley-Davidson gyárában, Milwaukee városában, egy új oldalkocsira tettek szert, mivel a cég észlelte a bennük rejlő üzleti potenciált. Korábban már kaptak egy filmfelvevő készüléket is, így Dél-Amerikában is rögzítették a kalandjaikat és az útjukat. Mielőtt azonban nekivágtak volna a nagy útnak, Herbert Hoover amerikai elnök is fogadta őket, és a New York-i polgármester is érdeklődött a tapasztalataik iránt.
Mexikóban megálltak a Teotihuacan piramisánál, hiszen néhány évvel korábban már a lenyűgöző Luxorban is tettek egy rövid kitérőt. Akkoriban mindössze néhány szerencsés ember mondhatta el magáról, hogy e két ikonikus épület közelében járt, így igazán különleges élményben volt részük a világ e két csodájának ölelésében.
A motorjaik elbűvölően teljesítettek az Andok impozáns csúcsain, négyezer méter magasságban is megbízhatóan funkcionáltak a Kordillerák lankáin, ahol az argentin-chilei határon Krisztus-szobrot örökítettek meg. Ők maguk is bátran szembenéztek Chilében a ritka levegő kihívásaival az átkelés során. Argentínában ámulva tapasztalták, milyen kevesen élnek ezen a termékeny vidéken, amely bőséges és gyönyörű tájat kínált számukra. Brazíliában hasonló lelkes fogadtatásban részesültek, mint Amerikában, ahol az emberek elismeréssel adóztak nekik, és sokan vágytak arra, hogy közös fényképet készítsenek velük. Rióból egy tengerjáró hajó szárnyain jutottak el Londonba, és 1935 májusában tértek vissza Európa szívébe.
Sulkowsky külön figyelmet szentelt annak, hogy egyes országokban hány magyar él vagy élt korábban, és tudatosan törekedtek a kapcsolatfelvételre velük. Az élménybeszámolóikra nagy izgalommal vártak. Ázsia trópusi vidékén főként magyar orvosokkal találkoztak, akik gyógyító szándékkal érkeztek. Két figyelemre méltó adatot is megosztott: Kubában ötezer magyar próbálta meg a szerencséjét, akik a harmincas évek környékén zömmel elhagyták az országot. Ezen kívül Brazíliában százezres nagyságrendű magyar közösségről beszélt, akik főként São Paulóban éltek, nem pedig Rióban.
Londonból még nem indultak haza, hiszen előbb alaposan felfedezték az Egyesült Királyságot, majd Írország varázslatos tájain is barangoltak. Mivel nem kívánták a téli hónapokat itthon tölteni, úgy döntöttek, hogy egy kis kitérőt tesznek Belgiumon és Franciaországon keresztül Spanyolország felé, ahol már a polgárháború feszültségei érezhetőek voltak a levegőben. Ezt követően Svájc gyönyörű tájain, Németország pezsgő városain, valamint Ausztria festői vidékein át haladtak, mígnem 1936. június 25-én megérkeztek Magyarországra. A Rajka közelében található Oroszvárnál (jelenlegi nevén Rusovce) lépték át a határt, ahol Budapestre érkezve Horthy Miklós kormányzó fogadta őket.
A rekord, amelyet felállítottak, 170 ezer kilométeres világkörüli útjuk révén 1995-ig megdönthetetlen maradt. 68 (az angolszász nyilvántartás szerint 66) ország határain keltek át, ezzel újabb csúcsot állítva fel. Hazánkban élménybeszámolókat tartottak a kalandról, és 1937-ben megjelent könyvük felbecsülhetetlen értékű fényképekkel gazdagította a közönséget. Hazatérése után Sulkowsky a filmipar felé fordult, és országszerte ismert filmeket próbált készíteni, ám ezek a törekvések végül nem hozták meg a várt sikert: a Délibáb és Léna néven alapított stúdiója is csődbe jutott.
A világjáró motor sokáig titkos kincsként pihent, mígnem a háború utáni zűrzavarban eladásra került a Királyhágó téren egy üveges kezébe. Az új tulajdonos, fogalma sincs róla, hogy egy igazi gyöngyszemet vásárolt, hiszen a motoron lévő emblémák már a háború során elpusztultak, szétszóródtak mindenfelé. Sulkowsky, aki fiatalon, 1950-ben hunyt el, éppen a kórház műtőjében vesztette életét gyomorfekélye következtében, amikor váratlan komplikációk léptek fel az operáció során. Bartha eközben a Remete-hegyen vásárolt egy kisebb birtokot, ahol a Jáva szigetén látott teraszos földművelést honosította meg. Élete 1972-ig tartott, amikor is befejezte földi útját.
