A FINÁLÉ ÚJ DIMENZIÓKAT NYER Újranéző: Pintér Béla: Titkaink / Átrium - Revizor - A kritikai portál elemzése A Pintér Béla által megálmodott "Titkaink" című darab nem csupán egy színházi előadás, hanem egy mélyen elgondolkodtató utazás a lélek rejtett z

A sok idősebb arc között fiatalok is feltűntek, a különböző korosztályok és öltözködési stílusok varázslatos keveredése volt itt jelen: a laza, szakadt ruhák mellett az elegáns öltönyök is megjelentek. Az asztaloknál néhányan rozét szürcsöltek, míg mások a szabadban cigarettázva beszélgettek. Bent, a pótszékes teremben, ez a sokféle ember szinte egy lélegzetvételre összeolvadt. Szisszenések és kuncogások hangzottak fel, majd egy pillanatban mindenki megdermedt: a színházban, különleges estéken, néha megtörténik, hogy a levegő egy pillanatra megáll. PATAKI ÉVA ÍRÁSA.

Az Átrium előterében állva figyeltem a gyülekező közönséget, és elgondolkodtam, kik lehetnek ők. Vajon már látták Pintér Béla ikonikus Titkaink című előadását, és most újra átélni kívánják azt a varázst, amit én is keresek? Vagy talán első alkalommal ülnek majd a nézőtéren, csupán hallomásból ismerve a darabot? Kíváncsian vártam, hogyan is alakult az előadás azóta, hogy először, közel egy évtizede, megsebzett a Szkéné falai között. Az ősbemutató 2013 szeptemberében zajlott, és azonnal hatalmas sikert aratott, a nézők özönlöttek, hogy minél többen részesei lehessenek. A következő évben pedig a Színikritikusok Céhétől elnyerte a legjobb előadás és a legjobb új magyar dráma díját, és azóta is töretlen népszerűségnek örvend, már a 200. előadáson túl is.

Emlékeimben úgy élt, mint egy sötét tragédia, amely dermesztő képet festett a létező szocializmus elviselhetetlen mindennapjairól. Olyan brutális gépezetként jelent meg, amely felőrölte a személyiségeket és az emberi kapcsolatokat. Miközben néztük a rémületes helyzeteket, sokszor nevetgéltünk, ámulva figyeltük a fantasztikus színészi alakításokat, és egyre csak örültünk, hogy mindez már a múlté, eltűnt örökre, mint a Trapper farmer, a Jaffa vagy a Tolbuhin körút.

A korabeli kritikák középpontjában a múlttal való szembesülés állt, ahogyan Kovács Dezső is megfogalmazta: "Pintér Béláék a közönség elé tártak egy letűnt korszakot, amely még mindig ott él bennünk, mélyen a zsigereinkben és a társadalmi reflexeinkben." Ugyanebben a szellemben megjegyezte: "Keserves feladat a múlttal való szembenézés. Szívfacsaró élmény." Tompa Andrea is hozzátette: "De végül megnyugtató az érzés, hogy ez a rendszer nem a mai, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországa." 2024-ben az Átriumban senki sem tudott fellélegezni; a másodpercekig tartó néma rémület és iszonyat után végül robbant a taps.

A korabeli kritikák éles szemével észlelhették az előadás végén megjelenő kikacsintást, amely a besúgókból lett államtitkárok láthatóságát tükrözte a záró, már a rendszerváltás utáni tablóképen. Akkoriban viszont a figyelem középpontjában Szamosi Zsófia zseniális Hoffmann Rózsa-paródiája állt. Tompa Andrea már említett kritikájában így fogalmazott: "Valakinek eszébe juthat a jelen, bár ez itt a csúnya múlt." Az előadás azóta elképesztően aktuálissá vált. Az elmúlt évtized tanulságai a jelen realitásával szembesítenek, a felismerés lidérces élményével gazdagítva a nézőket, akik így újraértelmezik az egykori produkciót. A zsarolás, árulás, a tehetségtelen középszer irgalmatlan bosszúja, valamint az értékek szisztematikus rombolása vagy cinikus kihasználása mára már nem csupán a múlt része, hanem a politikai és üzleti szférában, valamint a kultúra világában is mindennapivá vált. Skizofrén döbbenettel tapasztalhattuk, hogy a mocskos idők ismét elérkeztek, csupán egyre rafináltabb formákban öltözködve.

Pintér darabjában a pedofil István még mindig szenved, tele van gyötrő öngyűlölettel, és ahhoz, hogy végül a saját testébe vágja a kést, nemcsak a saját démonai, de a barátainak árulása is hozzájárult. Manapság a bűnözők és a pedofilok, valamint azok, akik megpróbálják őket megmenteni, gátlástalanul hallgatnak, vagy cinikus hazugságokkal álcázzák magukat, miközben ragaszkodnak a hatalmukhoz és előjogaikhoz. A mi alaptörvényünk szerzője, aki a legtriviálisabb módon menekül a felelősség elől, ismét egy intézetet vezet, és senki nem kér bocsánatot az áldozatoktól. Ma már elképzelhetetlen az a szenvedés, amelyet a darabbéli István megélt, a bűntudat és a magára mért bűnhődés; a mai világban nem a kompromisszumok emberei mérgezik a légkört, hanem azok a harcosok, akik nem ismernek határokat, és mindent eltipornak, ami nem illeszkedik hatalmi törekvéseikhez. Imrének, a tehetséges táncház-rendezőnek a korai halála emlékeztet minket azokra, akik ugyan nem börtönben sínylődnek, de a pályáról kiszorulva, lehetőségeiktől megfosztva, vagy itthon, vagy külföldön tűnnek el. Stefanovics Angéla újfent lenyűgözően alakította Bárdos Deák Ágit, és a jelenet többé már nem csupán egy korrajzi geg, hiszen a régi és új underground zenekarok egyre népszerűbbek, mint például Bárdos Deák koncertjei, az Európa Kiadó vagy a Sziámi and Friends fellépései, nem is beszélve a frissen megjelent Trabant lemezről. A közönség újra megtölti a pincéket és klubokat, akiknek elege lett a mindent elborító nemzeti giccsből. A darab fináléja új értelmet nyer, hiszen kinek ne jutna eszébe a hátrányos helyzetű gyerekek sorsa, akik az Iványi-féle intézményekből kikerülve, amikor a felnőtté vált Timike, az egykor megrontott kislány, kiáll, és hangosan kérdezi, mi lesz az utcára kerülő gyerekekkel?

Nem lehetne ilyen erős hatása a Titkainknak, ha az előadás nem lenne annyira karbantartott, pontos és intenzív. A régi színészgárda érzékien hiteles alakítást nyújt ennyi év után is, semmi nyoma fáradtságnak, rutinnak. Friedenthal Zoltán szívszorító, mint a pedofília démonával küzdő, megzsarolt István. Csákányi Eszter az értelmiségi pszichológus és Pánczél elvtárs kettős szerepében a színészet magasiskolája. Különösen hátborzongatóvá teszi Csákányi alakítását, hogy nem parodizál, az általa játszott elvtárs nem egy múzeumi tárló jól ismert, de porlepte darabja, rafinált gonoszsága, romlottsága kortársunkká teszi, még akkor is, ha Pánczél elvtárs ma már sovány, kisportolt, slimfit nadrágot és pufi dzsekit visel, és café lattét iszik. Thuróczy Szabolcs unott, goromba pincére is előbukkant újra, találkozhatunk vele hivatalokban, orvosi rendelőkben, bárhol. Ugyanő ajándékoz meg a ráismerés kínos érzésével, ahogy korunk hősét, a dilettáns Szujót alakítja, aki könyörtelen, bosszúálló tartótiszt, majd az új világban már gátlástalan, tehát sikeres államtitkár. A többiek is remekelnek, a már említett Stefanovics Angéla a megnyomorított szülők traumatizált Ferikéjeként, Enyedi Éva mint az egyszerre kacér és naiv gyermekáldozat, Pető Kata mint Bea, aki az örök funkcionárius, a minden korban és rendszerben lelkes nő szerepét Szamosi Zsófiától vette át, és tökéletesen illeszkedett a magas kohézióval bíró társulatba, ahogy a magát vaknak és süketnek tettető Kata szerepében Péter Kata is.

Talán az emlékezetem csal meg, de mintha a régi, tíz éve látott előadásban Pintér Béla szenvedélyesebb lett volna, nem ennyire sörtől bágyadt, a saját ellenzéki lapján és versein is röhögő, reményvesztett karakter. De lehet, hogy tévedek, amikor úgy érzem, Pintér mostani Imréje mintha sötétebben látná a világot. Még annál is.

A tapsvihar után nem a megszokott, felszabadult beszélgetések zaját hallani a teremből, hanem inkább egyfajta csendes, szinte már néma távozást. A "Titkaink" mára már nem csupán egy retro előadás, noha a történet és a korabeli hangulatot remekül megidéző jelmezek (Benedek Mari munkái) mindezt sugallják. Valójában azonban a darab nem a 70-es, 80-as évekről mesél, hanem éles és provokatív tükörként mutatja meg a mai világot. Elképzelhető, hogy ha Kovács Dezső most írná meg a kritikáját, a címét nem "A szocializmus mint olyan"-nak, hanem "Magyarország mint olyan"-nak változtatná meg. Ahogyan Menyhárt Jenő (Európa Kiadó) megfogalmazza: "Mocskos idők, szeretned kéne. A jövő itt van, és sose lesz vége!"